A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-22 / 4. szám
Milyen cipőben járunk? A címre a felelet: minden kor más cipőben jár. A lábbeli az öltözködés fontos része, és története a divattörténet egyik legérdekesebb területe. A vallási mítoszokban, népmesékben, a vallási szokásokban komoly szerep jutott a cipőnek. A gyermekmesék "Hétmérföldes csizmája" bizonyára közeli rokona Hermész szárnyas sarujának, amelynek segítségével az istenek küldönce hegyeken és tengereken át vitte az olümposziak parancsait. A középkorban dívó páncélos lábbelik ősét viselhették a Homérosz által megénekelt "lábvértes akhájok". A keleti népeknél a lábbeli gyakran a tisztátalanság fogalmával párosult, ezért templomba, sátorba lépve, a küszöb előtt hagyták. A honfoglaló magyarság cipőviseletéről sajnos alig tudunk valami bizonyosat. Ábrázolás nem maradt, a tárgyi emlékek csaknem teljesen elpusztultak. De ismerünk korabeli keleti, nomád ábrázolásokat — amolyen csizmaféléket — kétoldalt varrott szárral, elöl felfelé kunkorodó, hegyes orral, amelyek még egylábasaknak tűnnek. Az ún. egylábas lábbelinél még nincs külön jobb, illetve bal lábra szánt cipő, a pár mindkét darabja egyforma. Úgy gondoljuk, ilyesféle lehetett a honfoglaló magyarság lábbelije is. A magyar nyelvben a saru az egyetlen lábbelire vonatkozó szó, amely honfoglalás előtti, s noha török eredetű, valószínűleg a kor lábbelijének ez volt a neve. Lehet, hogy akkor még hosszú szárú csizmát jelentett. Az európai lábbelik középkori formáját ábrázolásokból és tárgyi emlékekből is jól ismerjük. Ezek már féllábasak voltak, tehát külön-külön lábbeli készült a két láb számára. Orruk általában kicsit hegyes volt. A gót stílusra a hegyes formák, a csúcsíves ablakok jellemzők. Nyújtott és karcsú lett a cipő is, a középkori lábbeli tompább orra megnyúlt, s mind hosszabb, hegyesebb lett, míg végül az orr hossza egymagában is meghaladta az egész cipő hosszát. Ez a különös orr a járást rendkívül megnehezítette; ma már nehéz elképzelnünk, hogyan bukdácsolhattak vagy lépegethettek vigyázva és kényesen a kor divatos urai, nehogy cipőjük ormánya valamibe beleütközzön vagy eltörjön. A szegények öltözéke mindig a legegyszerűbb volt. Az uralkodó osztályok szívósan védekeztek a megkülönböztető viseletek utánzása ellen, és nem volt ritka — különösen a középkortól kezdve — hogy az öltözködést rendeletek szabályozták, megszabva, melyik társadalmi osztályt milyen viselet illet. A divatokat rendszabályozó intézkedések ritkán hatásosak. A divat átlép tilalmakon és törvényeken. így a XV. század második felében a hegyesorrú lábbelik viseletét már csak a szolganép számára tiltottak meg. De a túlméretezett cipőorrok ellen a/ egyház küzdelme is hasztalannak hizo nyúlt. Nyilván papi körökből származott az a legenda, hogy egy nagy vihar alkalmával Trebnitz urának és asszonyának cipőorrába csapott a villám — s noha úri személyük sértetlen maradt —, isteni jelnek ez is elegendő. 1386-ban az osztrák urak gyalogos ostromra indultak a svájci parasztok ellen. De az elegáns cipőorr nem volt a legelőnyösebb hadikellék, s hogy megszabaduljanak nehézkes terhűktől, kardjukkal lemetszették cipőik orrát. A krónikás szerint egész szekérderékra való gyűlt össze az előkelő cipőorrokból. A divat előrehaladtával még a zord páncélcipők orra is megnyúlt, s ez bizony nem tette mozgékonnyá a vitézeket. A hegyes cipőviselet a XV. század végén, illetve a XVI. század Jcezdetén elvirágzott. Mintha a groteszk formákra ráunt volna a divat "titokzatos" irányítója, a hegyes orrt zömök, széles cipőforma váltotta fel. Mátyás király idején a divat erősen "nyugatos" volt, de a XVI—XVII. században, a török hódoltság korában inkább keleti hatásoknak engedelmeskedett. Az oszmán-törökök befolyása érezhető volt a lábbeli formájának alakulásában is, megjelent a papucs és az azóta letűnt pacsmag — a hosszú szárú török csizma. Az egykori ábrázolások nyomán a honfoglaló magyarság "saruja" is ehhez hasonló lehetett. A lábbelik orra hegyesebb, illetve szögletesebb lett. A cicoma a lábbelik orráról a sarokra vándorolt, s ez mindkét nem lábviscletében jelentkezett. Az előkelők, a naplopók és a divatmajmok sarkukkal jelezték kiváltságukat. Megjelent a piros sarok, de viseleté az alsóbb rétegek számára szigorúan tilos volt. Ám a konok divat átlépte a mesterséges határokat, a piros sarok "demokratizálódott", előbb eljutott a középosztályokhoz, majd a XIX. században a magyar parasztasszonyok, menyecskék csizmasarka is szépen piroslott. A csín, a játékosság, a változatosság a XVII—XVIII. században a sarok magasságát is megnövelte, különösen a hölgyek cipellőinél. A sarkok lassan akkorára növekedtek, hogy a járást komolyan akadályozták, s a barokk kor finom dámái inkább tipegtek, mint lépegettek. A XVIII—XIX. században újra visszatért az alacsonyabb sarok. Divatba jött a topán és a nyugati formájú Pantoffel papucs. A gazdagabb rétegek csizmája követte a nyugati divatot, orra megkerekedett, szára hátulvarrott, s szárteteje is kerek lett. A törökös, keleti csizma divatját a legmagasabb körök őrizték. Az egykori keleti-törökös divat emléke idővel elveszett, s ma már nyoma sincs a magyar cipőviseletben. A XX. században a nemzeti lábbeli formák lassan eltünedeznek, a divat mindinkább nemzetközivé válik. A földteke különböző pontjain, egymástól sok ezer mérföldnyi távolságok gyakran csak alig észrevehető változásokat jelentenek a lábbeli viseletének divatjában. A technikai civilizáció hatalmas fejlődése, a közlekedés gyorsulása, a távolságok csökkenése azt eredményezi, hogy a ruházattal együtt a cipők formája is egységessé válik a világ négy sarkában. G. A. X Vili. századi magas sarkií női cipó a Bally cipőgyár miízcurnának gyűjteményéből
