A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-09 / 41. szám
Tempora mutantur... A Magyar írók I. Világtalálkozójának előre várható népnemzeti irányával sajátos módon (távolmaradásukkal) vitatkozó "első vonal" (Balia Zsófia) írói címére el kell mondanom valamit. Az ötvenes és hatvanas években, amikor a "határon túli" magyar írókat még nem volt divat észrevenni, a velük való kapcsolattartást egyedül a népi írók szorgalmazták és végezték. Talán ennek a kapcsolatnak köszönhetően alakult ki az a máig makacsul élő fáma, hogy a határon túli, ún. nemzetiségi irodalmak a magyarországi népi irodalomnak valamiféle ötödik hadoszlopát képezik. S az ötvenes években talán volt is ebben valami. De a hatvanas évek közepétől a helyzet megváltó-Keszthelyi zott. A magyar irodalmi élet rohamosan differenciálódott Újvidéken is (ott a legkorábban), Erdélyben is és Pozsonyban is. A hatvanas évek második felében s a hetvenes években a mai távolmaradók tegnapi mesterei (Weöress, Ottlik, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Szentkuthy stb.) például csak a határon túli fórumoknak, nevezetesen az újvidéki Hídnak és Új Symposionnak köszönhetően lehettek teljes súllyal jelen a magyar irodalom egyetemében. S ma már a "határon túli" magyar irodalom természetesen egyáltalán nem "népi" homogenitású, s aki nem látja, hogy Pozsonyban, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, Újvidéken stb. különböző irodalmi irányzatok, iskolák léteznek egymás mellett, az rövidlátó. S talán ennek a rövidlátásnak is köszönhetjük Keszthely anomáliáját, nevezetesen azt a tényt, hogy érezhettük magunkat akár az ötvenes évek "kizökkent idejében" is. Csak most fordított volt az optika. A Keszthelyen kirajzolódó magyar irodalmi földabroszon az anyaországi irodalom volt a csaknem kizárólagosan "népi", míg a "határon túliak" teljes differenciáltságukban voltak jelen, sőt egy kis megszorítással akár azt is mondhatnám, hogy a "nemzeti" jelző nélküli, tehát az irodalmi irodalomról csak ők beszéltek a találkozón. S ha nem tudnánk, hogy sokszor a földabroszok is eltájolják az embert, azt is mondhatnánk, hogy... tempóra mutantur! Az író a mű legendája A keszthelyihez hasonló irodalmi rendezvények legnagyobb hibája rendszerint az, hogy a szervezőik az irodalmi élet helyett egyre az irodalmat akarják szervezni. Pedig az természetesen szervezhetetlen. Vagy ha netán mégis jegyietek hagyja magát megszervezni, akkor már nem irodalom. Az irodalmi élet viszont szervezhető, sőt szervezni is kell, hogy a mű könnyebben eljusson az olvasóhoz. Illetve nem is az irodalmi életet, hanem az irodalom, a mű legendáját kell szervezni. Az igazán eredeti és nagy műveknek, azt megelőzően, hogy az olvasókhoz eljutnak, már legendájuk van. Kafka vagy Joyce a Kafka- és Joyce-legendák korridorja nélkül talán sohasem jutott volna el az olvasókhoz. S mégis! A szervezők újra meg újra elkövetik ugyanazt a hibát. Nem tudják talán, hogy mi a különbség az irodalom és az irodalmi élet között? Egy példa: Az író neve, ha egy jó novella alá vagy fölé van írva, akkor irodalom, ha a kabátja hajtókájára van kitűzve, hogy az írótalálkozókon és az egyéb rendezvényeken felismerjék, akkor irodalmi élet. Amott a mű, emitt a legenda része. Számomra a keszthelyi írótalálkozó legnagyobb élménye az a zseniális találmány volt, hogy a résztvevők a mellükre tűzve hordták a nevüket. Persze nem Keszthelyen láttam ilyet életemben először. Másfajta konferenciákon, tanácskozásokon hordtam már ilyen mellbilétát én is eleget, de itt az a felismerés lelkesített fel, hogy míg amott a mellre tűzött névjegykártya az ismerkedést, addig itt a felismerést szolgálta. Megint egy példa: B. Zs., a kitűnő erdélyi költő köszön rám a forgatagban. Megölel s én sután, zavartan visszaölelem, s lélekben gyáván sunyitok, nem merem megkérdezni, hogy te tulajdonképpen ki vagy? S már messze jár a tömegben, mikor retinámon utólagosan előhívódik a mellére akasztott fehér kártya s rajta a neve. O, én marha! Vakító fénnyel kigyúlnak emlékezetemben a költő nemrég olvasott, mandelslami fehérségű soraj: "A függőségek kilincsre fölakasztva", "Úrüres térben fúj az alkalom", "Bár, ki nem hiszi, azt is megtartja Isten", hol is olvastam?, a Holmiban talán. S futok, furakodom a tömegben, keresem Zs.-t, hogy jóvátegyem a jóvátehetetlent. S mikor végre megtalálom, s újra köszöntőm, most már felszabadult lélekkel, s ő beszélni kezd, elmondja a húsz év előtti első találkozásunk történetét, s közben nézem törékeny alakját, akkor lassan felismerem a szavaiban, hang-F1GYELÖ hordozásában, külsejében a verseihez tartozó legendát. Szóval a mellre tűzött névjegykártyát az isten is az írónak találta ki, hogy azonosítani lehessen a tömegben, hogy az általa megtestesitett legendát hozzá lehessen kapcsolni verseihez, novelláihoz, hogy a sokadalomban szerencsétlenül sodródó költő elhelyezhesse magát és mindenkit, akivel találkozik, abban a tőle és tőlük függetlenül létező eszmerendben, amelyet irodalomnak hívunk, s amely úgy lebeg valahol a fényes semmiben, az ellentmondások megfoghatatlan egységében, mint Platón filozófiájában a dolgok előképei. Nos, a mellre tűzött névkártyát meg lehet szervezni, az lehet feladata az írónak, hogy mellén hordja a nevét, mert ellenkező esetben a barokk kastély kapujában álló rendőrök nem engedik be az ellentmondások egységébe, de magát az irodalom fényes eszmerendjét nem lehet megszervezni, itt a kívülről adott feladatok nem érvényesek. A keszthelyi találkozó szervezői is módosíthatták volna a kétnapos tanácskozás témáját! Ha Az egységes magyar irodalom szellemi és társadalmi feladatai az ezredfordulón helyett mondjuk így jelölték volna meg a meghívókon a témát: Az egységes magyar irodalmi élet feladatai az ezredfordulón (így került volna helyére az "egységes" szó is; csak az irodalmi élet lehet "egységes"), akkor talán még Mészöly Miklós, Konrád György és Esterházy Péter is elfogadta volna a meghívást. A rózsa meg a bolygó S volt még egy jeles élményem Keszthelyen: a rózsa. Legelőször is az a számtalan színben pompázó rózsatenger, amely a kastély kertjében hullámzott fenségesen. Bevallom, ennyi virágot egy helyen én még életemben nem láttam. De azt is töredelmesen bevallom, hogy gondolatban már nem sokkal a kezdeti ámulat és költői emelkedettség után a kínaiak egykori pragmatizmusánál, a "Minden virág virágozzon" jelszónál tartottam. De nem csoda, hisz öt perccel azelőtt éppen azért futottam ki a kastély tanácsterméből, mert V. G. egy jó félóráig azt dörögte a pulpitusról, hogy az Új Symposion virágzása a hatvanas évek vajdasági magyar irodalmában jogtalan volt és gyökértelen, s eléggé el nem ítélhető formalizmusa megbontotta a magyar irodalom egységét. Nagyokat szippantgattam hát a rózsaerdő jogtalan és gyökértelen (pardon!), sőt, rafináltan kozmopolita parfümériájából, s lassan megnyugodtam, s már olyan emelkedett dolgokra is tudtam gondolni, mint Saint-Exupéry és a kis herceg, körülnéztem kies rózsabolygómon, hogy melyik viráglányt szelídítsem a nevem mellé a kabáthajtókámra, sőt az is eszembe jutott, hogy valószínűleg az újvidéki Sz. B. is innen "szelídítette" rózsáját az előző napi performance-ához: a "jogtalan és gyökértelen" költő ugyanis egy eljátszott versében tovább írta (vagy átírta?) Saint-Exupéry történetét a rózsáról meg a kicsiny bolygóról. Az "egységes", mert egyetlen színben pompázó rózsa az őt fölnevelő kicsi bolygó ellen fordult, s töviseivel kipukkasztotta. Tőzsér Árpád Fotó: Krascsenits Géza A HÉT 7
