A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-12-23 / 52. szám

GONDOLKODÓ "Nem igaz, hogy az emberek nagy többsége mindjárt zsidót kiált, ha nem sikerül neki valami." (Szathmári Veronika) A kommunista szellemi terror — látszó­lagos — legyőzése után azt gondolhat­nánk, hogy minden a maga helyére került, és a legnagyobb rendben folyik a demok­ráciában. Pedig nem kell ahhoz különö­sebb érzék és látásmód, hogy észreve­gyük: a jogokat biztosító demokráciában sem minden arany, ami fénylik. Egysze­rűbben szólva, még nagy a zűrzavar az emberi agyakban és magatartásban is. Nagyon nehéz kihámozni, hogy mi a kompromisszum és mi a megalkuvás, valamint mi a különbség a karrierista és a tehetség, illetve nemes emberi maga­tartás között? Vannak, akik mindjárt kommunistát — bolsevistát kiáltanak, mások keményebben, fasizmussal, anti­szemitizmussal bélyegeznek embereket; a nacionalista, irredenta kifejezéseket (külön a magyar kisebbség) kezdjük már megszokni. Mi ez, ha nem más mint tervezett "politikai bűnözés"? — amely ellen gyógyírt a törvény erejével sem eszközölhetünk. A sírgyalázókat, horogkeresztek mázo­­lóit közrend elleni, kihágás szintjén mozgó bűnösséggel vádolják, pedig a látszatnál sokkal többről van szó, noha az elkövetők, a tetten értek a legtöbbször (esetleg bőrfejű) suhancok, akikre koruknál fogva még az odavágó törvény sem alkalmaz­ható. A közjog alkalmazói nagyon körül­tekintőek és óvatosak, mivel a szóban­­forgó bűnök pontos mérlegelése még várat magára, tehát nem akar senki sem bakot lőni. Nyilván a "politikai bűnök" elbírálása nem süllyedhet a koncepciós perek színvonalára... De lényegében nem ezekről akarok szólni, hanem a "csendről", amely a kommunista szellemi terror idején oly békéssé varázsolta — látszatra — körü­löttünk a világot, hogy már-már kezdtünk hinni a testvériség eszméiben és a csendes zsidózást, dgányozást, magya­rozást, ruszkizást és tótozást gyermeteg játéknak vettük. Valamikor a nyolcvanas év legelején olvastam Láng György: Hanele című — egy zsidó lányról szóló — regényét, melynek szép meséje, "néprajzi vonatkozásokban" is közel hozta hozzám a Kárpátalja zárt világának életét, ahol együtt éltek ruszinok, magyarok, szlovákok és zsidók békességben, ke­mény körülmények között megküzdve a mindennapi betevőért. Nem irritáltak sen­kit az eltérő hagyományok, vallási tör­vények és szokások, nem ellenségesked­tek, ám nem nagyon keveredtek össze. Egy szép napon megfordult a világ: "Már szerte, egész Európában dúlt a »hitleráj«. Ide, a magas tájra is felcsapott a szele. A zsidók elfehérülő arccal mutogatták egymásnak odalent Nagybocskón, a sze­mélyállomáson meg forgalmasabb helye­ken a falragaszokat: hirdetményeket, fel­hívásokat, rendelkezéseket, új törvénye­ket — a zsidótörvényeket." Nemsokára, az idillikus környezetben, megkezdődött a mocskolódás, zsidózás, a csúfondáros rigmusokat, nótákat kántáló suhancokat nem vágta szájon senki, "még csak le sem szidták őket". A regényes, megható esetekben felbuz­dulva nyilván az olvasó tudna utalni ellenkező példákra is, amikor a lakosság kiállt a zsidóság mellett, bújtatta és óvta a maga módján. A nyitrai református lelkipásztorról Sedivy Lászlóról már szól­tunk más alkalommal is. De idekívánkozik a magyar főnemes Esterházy János neve, aki a parlamentben nyíltan a zsidók deportálásáról szóló törvény ellen szava­zott. Sajnos a zsidók sorsa Szlovákiában is megpecsételődött. Esterházy János az elfogultságtól és megdöbbenéstől reszke­tő hangon szólt a képviselőkhöz: "Szé­gyenletes dolog, hogy egy kormány, amelynek elnöke és miniszterelnöke jó katolikusnak vallja magát, zsidó lakossá­gát Németországba deportálja, a hitleri koncentrációs táborokba." Fájó gondunk, hogy Esterházy János nevéről mind a mai napig nem sikerült lemosnunk a ráaggatott alaptalan, jogtalan és hihetetlen vádakat... A háborúval a lökdösködés, vádaskodás és a zsidók elleni attrocitások még nem értek véget. Bizonyítják ezt a Németor­szágból visszatért zsidók, kiknek közben vagyonát vagy vagyonkáját tönkretették, szétlopkodták, házát esetleg lebontották, vagy már más lakott benne. A totalitárius rend tönkretette a zsidóság valláskultúrá­ját is. Zsinagógáit, templomait más cé­lokra, raktáraknak használták fel, amelyek karbantartásáról senki sem gondoskodott, mígnem végül teljesen lebontották. Az eseményekről meg kellene végre kérdezni a hazai, valamint a világgá kergetett zsidóságunkat is, végre oldódjon fel a csend, amely sok-sok éven át tartott, miközben bizonyos "ideológiák", "eszmék” jegyében folytak az embertelenségek és jogtiprások. A bolsevizmus időszakában naivan állítottuk azt a badarságot, hogy meg­szűntek az emberek közti vallási és nemzetiségi, valamint etnikai barikádok, hiszen az emberek mily szépen kevered­nek: ennyi, meg ennyi a vegyesházasság. Arról már kevesebb szó esett, hogy éppen a vallási gátlások zabolátlan propagálá­sával és feloldásával nőtt a családok felbomlása, a válások száma is. Nincse­nek hivatalos adatok a kezemben, de környezetemben látom, hogy az utóbbi időben főként a vegyesházasságban in­gott meg a családi béke, amelyet néhol a vallási szeretet sem tud összetartani. Talán nem is figyelünk fel ezekre a dolgokra, pedig nem ártana szélesebb viszonylatban is szóbahozni, alaposabban mérlegelni. Nem mindig és mindenütt kedvez a csend. Az emberek nemzetiségi, vallási életét sem lehet csendben tartani. Node, ha nyilvánosság elé lépünk óhajainkkal: magyar óvodákat, iskolákat kérünk, és óhajunk, hogy falvaink, utcáink neve legyen feltüntetve anyanyelvűnkön is, azaz nem maradunk csendben, vége a barátságnak, a szomszédi, és családi békességnek. Kinek a rovására? Mindezek annak okán jutottak eszembe, hogy az idei mindenszentek és halottak napjának idején Érsekújvárott a zsidóte­mető sírköveit és környékét gyalázták meg horogkeresztes mázolmányokkal. Nyitrán az újonnan felavatott "holocaustra" emlé­keztető emléktáblát és a zsinagóga környékét gyalázták meg horogkeresztek­kel és zsidóellenes feliratokkal. Az utóbbi tettesek nagyon gyorsan rendőrkézre kerültek, volt köztük (négyen voltak) tizenhat éves suhanc és huszonkét éves főiskolás is. Végeredményben a bíróság dolga az ítélkezés. De ki dönt abban, hogy Verebélyen a totalitárius rendszer utolsó óráiban lebontott zsinagógáért ki a felelős? Kik a felelősek Sedivy László sírkövéről leemelt emléktábláért, Dallos István síremlékének eltávolításáért és azért a vallási, valamint közszobrokért, amelyek a negyven esztendő alatt csak azért tűntek el, mert magyar felirat volt rajtuk. A csend nagyon Európa-ellenes volt, a mostani hangoskodások viszont annak torzszüleményei. Időt álló együttélésen alapulhat a jövőnk, ahol mindig történik valami, de nem egymás ellen és egymás kárára. Motesiky Árpád A verebélyi zsinagóga a Zsitva utcában állott A csend bukása 4 A HÉT

Next

/
Thumbnails
Contents