A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-12-23 / 52. szám

A REMENY EBRESZTESE

Már csak néhány nap és elérkezik a nagy pillanat, amelyet jónéhányan annyira várnak ebben az országban: Szlovákia önálló állam lesz. Persze bajos lenne megmondani, hányán is lesznek valójában, akik a miniszterelnök kérésének eleget téve örömujjongás ban törnek ki, petárdakavalkádot rendeznek és pezsgőfürdőt vesznek ebből az alkalomból az új esztendő első perceiben, de annyit már most tudni lehet, hogy még az örvendezők többsége is tele van aggodalommal és kételyekkel, az önállósulás ellenzői pedig egyenesen kétségbeesetten várják a fejleményeket. Nekünk, szlovákiai magyaroknak nincsenek illúzióink, ráadásul a két testvérnép torzsalkodását sokkal elfogulatlanabbul meg tudjuk ítélni, mint akiket ez közvetlenül érint, így azt is tisztábban látjuk: ebben a születő államocskában még sokáig nem lesz gazdasági felemelkedés és valódi demokrácia. A szlovák politika kényszerpályákon mozog, még ha a vezető politikusok olykor erőtől duzzadó gesztikulációkka! és magabiztos hangon igyekeznek bizonygatni az ellenkezőjét. A Bős körüli csetepatéban például már most győztesnek kiáltották ki magukat, noha minden józanul gondolkodó ember tudja ennek a játszmának csak vesztesei lehetnek, a gigantománia szülte terv eleve hibás volt, a befektetett milliárdok igazából sohasem térülnek meg, hiszen az erőmű energiatermelése viszonylag csekély lesz, több száz négyzetkilométernyi területen pusztasággá vált a táj, s a lehetséges környezeti károk valódi mértékéről majd csak a működtetés közben alkothatunk képet magunknak.

De a hatalom erőfitogtatása más téren is megnyilvánul. A szlovákiai magyarságot naponta leckéztetik Hol a magyar nyelvű feliratoktól és helységnévtábláktól fosztják meg, hol az anyakönyvi hivatalokban törnek borsot az orra alá, hol meg az iskolái ellen kívánnak alattomos merényletet elkövetni. Kučera miniszter úr a minap ismét felmelegítette azt a régi tervet, hogy bizonyos tantárgyakat szlovákul kellene oktatni a magyar iskolákban, mert úgymond kiábrándítóan tudunk szlovákul. S közben természetesen az alkotmányra hivatkozik, ahol

jogként deklarálták számunkra az államnyelv elsajátításának lehetőségét. S ha már szóbahoztam az alaptörvényt, el kell mondanom azt is, hogy az önálló Szlovákiával kapcsolatos aggodalmaink, kételyeink és félelmeink jórészt belőle fakadnak. Már parlamenti elfogadásának körülményei vésztjóslóak voltak, de a benne lefektetett elvek is sejteni engedték, hogy a végrehajtó hatalom lényegében teljes súlyával ránehezedhet a társadalomra, a maximálisan centralizált államigazgatás egyszer már csődöt mondott módszerei ismét gyakorlattá válhatnak. Tehát nemcsak a nemzeti kisebbségeket, hanem az egész szlovák társadalmat, a dél-szlovákiai magyar parasztot és az árvái szlovák munkást ugyanúgy kiszolgáltatottá teheti a hatalom és a hivatal packázásaival szemben.

Érthetetlen számomra az is, miért nem beszél a szlovák sajtó részletesebben is a várható nehézségekről. Mi lesz például a csődbe jutott vállalatokkal? Hogyan kívánja fellendíteni a kormány a mélypontra süllyedt agrárágazatot? Miként alakul az egészségügy és a kultúra jövője? Ez mind olyan kérdés, amelyre sürgősen válaszolni kellene, lehetőleg megnyugtató módon, ehelyett naponta különböző botrányokról és krimikbe illő esetekről hallunk és olvasunk, s közben folyik a másokra mutogatás, az ellenségképgyártás és a kútmérgezés.

A külföldi kommentárokban hol sajnálkozva, hol kárörvendve arról írnak, milyen sanyarú jövő vár az önálló Szlovákiára. Vagy megbukik a kormány, vagy teljessé válik a káosz — idézi az egyik német lap egy szlovák ellenzéki értelmiségi véleményét, de akárhogy is nézem, egyik lehetőség sem kínál kivezető utat. Ha van megoldás, akkor az csakis a társadalmi megbékélés és a konszenzus megteremtése lehet. Ezt talán valahol a lelke mélyén a miniszterelnök is érzi, de úgy szeretné megvalósítani, hogy az ellenzék teljesen szabad kezet adjon neki, ne bírálja őt, sőt, belföldön és külföldön is mutassa ki lojalitását mind a kormány, mind a DSZM iránt Egy magára valamit is adó ellenzék természetesen egy ilyen őrültségbe nem

megy bele, így marad továbbra is a konfliktushelyzet és káosz lehetősége.

A szlovákiai magyarság képviselőinek sem irigylésre méltó a helyzete. Ezt a lévai értelmiségi találkozó is megállapította, ugyanakkor az a tény, hogy erre az összejövetelre egyáltalán sor kerülhetett, már önmagában is pozitív eredmény. Megtörtént politikai mozgalmaink és pártjaink között a baráti kézfogás, a pártelnökök közös nyilatkozatot írtak alá, s nyilvánvalóvá vált — amit egyébként eddig is sokan gyanítottak —, hogy alapvető célkitűzéseik azonosak, ha a részleteket illetően eltérőek is a nézeteik, tehát semmi oka a haragnak és a gyűlölködésnek, a rivalizálás pedig nemcsak nevetséges, hanem tragikus is. A szlovák értelmiség felé kinyújtott békejobb ismét csak megerősíti a szlovákiai magyarság őszinte igyekezetét, hogy békességben és kölcsönös egyetértésben éljen együtt a szlovák néppel, de ehhez a másik fél álláspontjának az átértékelésére is szükség van.

A Léván összesereglettek egyébként szinte kivétel nélkül jól ráéreztek a tennivalókra is. Folytatni kell a civiltársadalom építését, létre kell hozni a vállalkozók és a mezőgazdászok szakmai és érdekszövetségét, közösen kell keresnünk a megoldást oktatásügyünk égető problémáira. De legelőször is egy konszenzuson alapuló kisebbségi törvénytervezetet kell benyújtani a parlamentnek, mert enélkül a szlovákiai magyarság jövőjét csakis sötét árnyalatokkal lehet megfesteni. Nemzeti kisebbségünk értelmiségének képviselői abban is egyetértettek Léván, hogy a szlovákiai magyarság autonómiatörekvései nemcsak indokoltak, hanem meg is valósíthatók. Senki nem beszélt a határok revíziójáról, mert ilyesmit még csak gondolni is őrültség volna, de ahhoz igenis jogunk van, hogy az identitásunkat közvetlenül érintő ügyekben magunk dönthessünk, és ne mások mondják meg, mi a jó nekünk és mire van szükségünk. A remény tehát még él, csak éppen szunnyad. Fel kellene ébresztenünk.

LACZA TIHAMÉR Fotó: V. Pribyl