A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-18 / 51. szám
A vonat kerekei egyhangúan zakatoltak. A srácok most már üvöltöttek. Útitársam elszundikált az újságja mögött. Szívesen elaludtam volna én is, de hirtelen felfigyeltem valamire. Ezt hallottam: — Mit csináltál vele? — kérdezte az egyik srác. — Benyomtam az ülés alá — válaszolta a kérdezett. — Az ülés alá? — Semmi gond. Majd lemossuk a vért. Mi? Mi? Lemossuk a vért! A hajam égnek állt a rémülettől. Azok tovább beszélgettek. — elvesztetted az idegeidet. — Tudom, tudom. Nem tudtam uralkodni magamon. Nem akartam megsérteni a... Semmiről sem tudtam, de amikor megláttam, hogy vérzik... — Benne vagyunk a szószban. Mind a ketten... Nem először figyelmeztettelek, hogy óvatosan, neked azonban hiába beszól az ember. Hülye vagy! Szegény asszony. Tehát így történt. Elérkezett végre az én nagy pillanatom, mert rajtam kívül senki sem tudja, hogy a vonaton két bűnöző ül. Az áldozat véres ruhája van a hátizsákban. Gyerünk, csináljunk valamit! Vajon mit? Meghúzni a vészféket? Vagy puszta kézzel lecsapni a gyilkosokra? A sors cselekedett helyettem. A vonat megállt az állomáson,, és az utasok a kijárathoz mentek. Ütitársam felállt, összehajtogatta az újságot, és lelépett a peronra. A két srác követte. A hátizsákot magukkal vitték. Hol találok most egy rendőrt, akinek mindent elmondhatok? Az úriember a hálóban felejtette a táskáját, a szép barna táskát. Engem becsületes embernek neveltek, s emiatt rögtön arra gondoltam, hogy visszaszolgáltatom, tehát gyorsan kell cselekedni. A táskával leugrottam a peronra. Egyenesen a rendőrök elé, akik a srácok cókmókját vették szemügyre. — Mi van a hátizsákban? — kérdezték. A srácok szó nélkül kiborították a betonra a hátizsák tartalmát. Néhány sportmez, sáros ingek. Egy véres trikó. Meg cipők. — Szerencsétlenség az edzésen — mondta az egyik nevetve. A rendőrök elnézően mosolyogták. — Csudára klassz focisták. Megvan az új világbajnoki csapatunk. Én persze meglepődtem, mert mást vártam. Ijedtemben elejtettem útitársam barna táskáját, amely azonnal kinyílt. Egy sárga, véres blúz hullt a betonra. A rendőrök azonnal megragadták a grabancomat. Hol lehet most az én udvarias útitársam? — kérdezem magamtól miközben a tárgyalást vártam. Nehogy megjelenjen a kritikus idő előtt, nehogy elvegye tőlem a világhírnevet. Nem, ezt nem teheti meg velem. Nem is sejti mi vár rám. Nem tudja, hogy a megfigyelőképességem úgyszólván csalhatatlan. Látom magam előtt az arcát, az ujjait, az orrát, a ruháját, azon a gombokat. Csak vezessék a bírák elé. Hatalmas tömeg, újságírók, Barth város lakossága. A nevemet minden újság közli. Nem, nem, ez az ón útitársam nem szökhet meg. Megadom a személyleírást és egy óra leforgása alatt bekerül ebbe a cellába. De mi lesz velem, ha nem találják meg?! ÖRDÖGJÁRÁS Történetünk idején a Csermelynek nevezett városnegyed lakói úgy ismerték egymást, mintha az egész település a várostól különálló falu lett volna. Ez az állapot a negyed üres telkeinek beépítésével szűnt meg. — De, mint mondani szokás — ne vágjunk a dolgok elébe! A Csermely egyik tősgyökeres lakója — az özvegyi sorsban élő Margó mama — akiről az alábbi történet szól, köztiszteletben élő személy volt. A megbecsülést még férje életében, közösen vívták ki maguknak a szuverén konvenciók szerint élő közösség előtt! Templomba ugyan nem-járt, de anélkül is babonás hitben élte életét. Hitte a túlvilágot angyalostól, ördögöstül, mennyországostól, poklostól, cakompakkostól mindent, amit csak meggyőződés nélkül hihet az emberfia. Férje halála után Margó mama szerény nyugdíjat kapott. Zöldség, krumpli, káposzta, sőt, még egy kis gyümölcs is megtermett a ház körüli kertecskéjében. Volt egy lánya, aki valahová Csehországba ment fétjhez, így vele nagyon ritkán találkozott. Mert onnan — mint a lánya írta — nagyon kacifántos az ideutazás! Fiúunokája is volt, aki minden iskolai nagyszünetben nála nyaralt Imádta azt a fiút, közelségében mindig feltöltődött az életkedve. De most már két—három éve róla sem tud semmit! A lakás kulcsa is nála maradt, ami nem is baj, mert így, ha erre vetődne, bármikor be tudna jönni a lakásba. Amikor még módjában állt, félrerakosgatott a számára néhány ezrest, amely most is a férje falon függő fényképe mögött van elrejtve! — Ahhoz a pénzhez — ezt megfogadta! — nem nyúl még a legínségesebb időben sem! Pedig már lett volna oka rá! Egyik napon a szomszédokat fura dolog döbbentette meg! A tisztességben, takarékos, beosztó életmód mellett megőszült Margó mamát guberálni látták! Kezdetben csak a hajnali, vagy a késő szürkületben turkált a hulladékgyűjtő kukákban, de később előfordult, hogy egész napját a kukák közötti matatással töltötte! A szomszédok összesúgtak; semmi kétség, Margó mamával valami szerencsétlenség történhetett! A kíváncsibb természetű asszonyok megkörnyékezték, hogy vallomásra bírják. Tavasztól őszig titokzatoskodott, de a hűvös idő beálltával csak rászánta magát, hogy elpanaszolja nyomorúságának az okát. Mielőtt sanyarú állapotát ecsetelni kezdte, elszipogta, hogy azzal fenyegették meg, hogy ha eljár a szája, meghal! — Ha meg hallgatok, és nem tudok tüzelőt venni, akkor megfagyok! — De hiszen azelőtt milyen szépen kijött a nyugdíjából?! — okvetlenkedtek a kérdezősködők, mert igaziból arra gondoltak, hogy Margó mama rákapott a kontyalávalóra! — Kijöttem hát, amíg az ördög el nem vitte! De már több mint egy éve, hogy annak a napnak az estéjén, amikor a nyugdíjamat kapom, megjelenik az a bestia, és követeli tőlem a pénzemet! Igaz egy százast visszaad, de éljen meg valaki egy százasból! Margó mama azt is elmondta, hogy az ördögöt az ura küldi, aki egyelőre a poklok tornácán lakik, és neki kell a segítség! A szomszédasszonyok foga a babonás félelemtől összekoccant, de amikor embereiknek az esetről beszámoltak, azok már inkább a dühtől csikorditották össze a fogaikat! Összeültek tanakodni, a teendőket kigondolni! A legközelebbi — úgynevezett "nyugdíjas" napon a besötétedés után hat—hét markos férfi settenkedett Margó mama háza körül. Alig félórányit neszezhettek, amikor egy fürge alak szökellt át a ház alsó végénél csörgedező patakon, majd a házat övező palánkon ugrott keresztül, és máris eltűnt a házban! A férfiak egy némelyikének alaposan felgyorsult a szíve dobogása, de — mert egymás előtt restellettek volna meghátrálni — azon nyomban ők is a kertben termettek! És vártak!... Alighogy fedezékbe húzódtak, nyílt az ajtó! Az ördög már végzett, és menni készült! Lába patában végződött! S amint az már egy ördögnek kijár, szarva és farka is volt! Arcát ijesztően "ördögi vonások" torzították! De minderrőj már csak bent a konyhában, a petróleumlámpa gyatra fénye mellett győződhettek meg! Mert amint az ördögúrfi az ajtót betéve kereket akart oldani, a férfisereg néhány gyors ugrással mellette termett! Kezeit összekötözték, és visszatuszkolták a házba, zsebeit sebtiben átkutatták. Az egyikben ráakadtak Margó mama nyugdíjára! Visszaadták a halálra rémült öregasszonynak, aki fel sem tudta fogni, hogy mi is történik körülötte?! Ám az igazi, észveszejtő meglepetés akkor érte, amikor az egyik férfi egy rántással eltávolította az ördög arcáról a bőrmaszkot! És az ördögben Margó mama a régen nem látott unokáját ismerte fel! Egy ideig mereven nézte a fiút, majd hirtelen keservesen felzokogott! Amint a keserűsége lecsillapodott, szépen, illendőképpen megköszönte a szomszédok szívességét Kérte őket, hogy most már hagyják kettesben az unokájával! Azok pedig szívesörömest odébbálltak, mert férfiembernek százszor könnyebb az ördöggel megverekedni, mint egy ilyen kínos helyzetben feltalálni magát! És amikor kint a ház előtt méltatlankodó dohogásuk is elcsitult — mintha semmi rossz sem történt volna — Margó mama leemelte a falról megboldogult ura fotográfiáját, s előkotorta az ezresekkel telegyömöszölt rongyzacskót, és a fiú elé tette: — Szép legény lett belőled! — buggyant ki szívéből az önfeledt gyönyörűség. — Meg ügyes is! De hát miért nem írtad meg, hogy pénzszűkében vagy?! Küldtem volna! A fiú az asztalra könyökölve, lehajtott fejjel hallgatott. Margó mama gyengéden megsimogatta, majd nagy-nagy szeretettel homlokon csókolta rég nem látott kisunokáját! KOVÁCS JÓZSEF A HÉT 31
