A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-12-18 / 51. szám

ÉGTÁJAK

Többféle magatartás van a karácsonyt illetőleg. Egynéhányat figyelmen kívül hagyhatunk:

A társadalmit, a tunyát, a nyilvánvalóan üzletit,

A lármásat (a bárokat éjfélig nyitva tartják),

S a gyerekest — ami távolról sem a gyermeké:

Annak a gyertya csillag s az aranyangyal

Tárt szárnyaival a fa tetején

Nem puszta dísz, hanem valóban angyal.

A gyermek ámul a karácsonyfán,

S őrizze is meg az ámulás szellemét,

Az ünnep esemény legyen neki, ne csak ürügy,

Hogy a csillogó elragadtatás, az emlékében őrzött Legelső karácsonyfa láttán kelt meghatottság,

Az a meglepetés, egy sereg új birtoklás öröme (Mindegyik a maga sajátos, vonzó illatával),

A várakozás a liba- vagy a pulykasültre,

S az áh itatós borzongás, mikor behozzák S miiül e vidámság s hódolat meg ne fakuljon A későbbi élmények folyamán, a sótlan Megszokásban, a fáradtságban, életunalomban,

A halál sejtelmében, a kudarc tudatában,

Vagy tán a megigaztdt jámborságban,

Mely néha csupa magahittség, visszatetsző Isten előtt és tiszteletlen a gyermek iránt (S itt hálásan gondolok ismét Szent Lucára,

Himnuszára és tüzkoronájára):

Hogy még a vég előtt, a nyolcvanadik karácsony előtt (Értve ezen a legutolsót, akárhányadik is lesz)

Az évről évre ismétlődő megindultság emlékei Egyetlen nagy örömmé halmozódhassanak Amely nagy félelem is egyben, mint azon a napon,

Mikor a kezdet emlékeztet a végre,

És az első Eljövetel a másodikra.

Rónay György fordítása

T. S. ELIOT

A karácsonyfa-kultusz

Csorba Győző

KODÁLY*

Mikoron már a sírásók jártak, s a gyávák rendre halálra váltak, meg-meginogtak szintén a bátrak,

mikoron nyelv és torok már kiszáradt,

tetögerendánk roskadt recsegve, ablakainkat jég ökle verte, sovány falatunk iszonyat ette, sőt gyakran azt is szájunkból kivette,

mikoron a jó, erős bizalmat, a bennünk élőt úgyis, ha hallgat, nem bírták szóra semmi hatalmak,

a kötél adott vagy vándorbot nyugalmat:

a háborgónak, némán nyögőnek fülébe vágott mentőn az ének, hangja a kínnak, hangja az éjnek, a sarjú kedvnek, a makacs reménynek;

fülébe vágott forrón a hangod, kiálthatott már, aki szorongott, nevén nevezted benne a gondot, előtte mondtad, amit véqre mondott.

És lett az ország, országnyi zengő,

hangos liget, nagy, mesebeli erdő,

s akár ujjongó, akár kesergő, támadt szavad rá, erre arra kellő;

támadt szavad rá borús, virágos, szelld-zugású és áradásos: csöng a gyerekszáj, dobban a táncos,

harsan a Psalmus, mesél Háry János;

harsan, mesél, csöng örökre most már,

mert véghezvitted, amibe fogtál, s úgy mentél el, hogy megállapodtál

a múlhatatlan fényű csillagoknál.

*110 éve született Kodály Zoltán

ERICH FROMM

A felebaráti szeretet

A legsarkalatosabb szeretetfajta, amely a szeretet összes típusainak alapjául szolgál, a felebaráti szeretet. Ezen a bármely emberi lény iránti felelősségérzetet, gondoskodást, tiszteletet, ismeretet értem, a kívánságot, hogy az életét segítsük. Erről a szeretetfajtáról beszél a Biblia, amikor azt mondja: Szeresd felebarátodat. A felebaráti szeretet minden emberi lény szeretete; az a jellegzetessége, hogy senki sincsen kirekesztve belőle. Ha kifejlődött bennem a szeretet képessége, akkor nem tudom nem szeretni a felebarátaimat. A felebaráti szeretetben megvalósul a minden emberrel való egyesülés, az emberi szolidaritás, az emberi eggyé válás élménye. A felebaráti szeretet azon az élményen alapul, hogy mindnyájan egyek vagyunk. A tehetség-, intelligencia- és tudásbeli különbségek elhanyagolhatók a minden ember számára közös emberi lényeg azonosságához képest. Hogy ezt az élményt átélhessük, a felszíntől a lényegig kell hatolnunk. Ha felületesen érzékelem a másik embert, akkor főleg a különbségeket érzékelem, amelyek elválasztanak minket egymástól. Ha a lényegig hatolok, eszreveszem az azonosságunkat, azt a tényt, hogy testvérek vagyunk. Ez "centrális rokonság" — nem felszín és felszín, hanem centrum és centrum között. Vagy ahogy Simone Weil olyan szépen fejezte ki: "Ugyanaz a szó (ti. a férfi azt mondja a feleségének: "szeretlek") lehet jelentéktelen vagy rendkívüli a módtól függően, ahogyan kimondták. És ez a mód azon múlik, hogy milyen mélységű az emberi létezésnek az a régiója, ahonnan a szavak fakadnak — és az akarat ebben semmit sem tehet. És csodálatos egyezéssel ugyanarra a területre jutnak el abban, aki

hallgatja őket. Ekképpen a hallgató felismeri, ha megvan benne a felismerés képessége, hogy mi az értéke a szavaknak."

A felebaráti szeretet egyenlők közti szeretet: csakhogy egyenlőként sem vagyunk mindig egyenlő helyzetben; emberek lévén, mindnyájan segítségre szorulunk. Ma én, holnap te. De ez nem azt jelenti, hogy az egyik ember tehetetlen, a másik meg életerős. A tehetetlenség múlandó állapot; az viszont állandó és közös képességünk, hogy felkeljünk és megálljunk a saját lábunkon.

Mégis, a felebaráti szeretet azzal kezdődik, hogy szeretjük a tehetetleneket, szeretjük a szegényeket és az idegeneket. A saját húsomat és véremet szeretni nem nagy teljesítmény. Az állat is szereti az ivadékát, és gondoskodik róla. A pária szereti a gazdáját, mert tőle függ az élete; a gyerek szereti a szüleit, mert szüksége van rájuk. A szeretet akkor bontakozik ki igazán, amikor cél nélkül szeretünk. Nem véletlen, hogy az Ószövetségben az emberszeretet központi tárgya a szegény, az idegen, az özvegy és az árva, és végül a nemzeti ellenség, az egyiptomi és az edomita. Részvétet érezve az elesett iránt, az emberben a testvére iránti szeretet ébredezik; és önszeretetében szereti azt is, aki segítségre szorul, az esendő, gyönge emberi lényt. A részvét magában foglalja a megismerés és az azo-' nosítás elemét. "Ismeritek, a jövevény életét — mondja az Ószövetség —, mert ti is jövevények voltatok Egyiptomban... szeressétek a jövevényt!"

Várady Szabolcs fordítása