A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-07-17 / 29. szám

£X;X;: EMLÉKEZÉS ííSÍSý'W-: :x-xx:-x-x-M lyen formában az ember és társa­dalom viszonyát, az emberi sors lényeges kérdéseit feszegeti. Bar­­tusz György láng-figurája úgy harcol a sötétséggel, mint maga Szabó Gyula egész életművével tette. A sötétséggel, a kegyetlen pusztítás­sal, a holocaust borzalmával száll szembe Hajnal Mihály hat megrázó litográfiája. Ugyanez a lényege Löffler Béla stilizált kisplasztikájá­nak, a Káosznak, s e kaotikus viszonyokra utalnak Milan Sokol ironikus hangvételű grafikái. Ladislav Perútka Nagysurányban született brünni festőművész jól ismerheti Szabó Gyula életművét. Két pajzs-formájú kompozíciójába rejtett idézetek jelzik, hogy hozzá is közel áH a szabói hivatástudat. Štefunková-Szabó Erzsébet két technikai tökéllyel készült vegyes technikájú kompozíciója érzéke­nyen reagál az elmúlt két év eseményeire. A ledöntött szobrok szimbóluma a ’megfestett ídő’-vel kiegészülve a mindnyájunkban fel­merülő kérdéseket feszegeti... Quo vadis? Rónai Péter viszont nem kérdez, csak leszögezi Szabóval: Ecce Homo. íme ezek vagyunk, sorsunk meg van pecsételve, meg­változtathatatlan emberi mivoltunk­kal. Kopócs Tibor négy grafikája finom iróniát sugároz: a mindenkori kitüntetetteket leplezi le. Érdekesek Dušan Krnáč, losonci születésű szcénográfus egyiptomi motívu­mokból merítő kompozíciói. Jól ismeri Szabó Gyula munkásságát: a történeti utalás inkább ürügy arra, hogy ’szemnyitogató szerszám"-ot mutasson be s utaljon rá ”A nagy kulisszával’, hogy világunk egy nagy színház. A fotóművészetet Könözsi István és P. Paul képviseli. Stollman Erzsébet egy stilizált fát ábrázoló art-protisszal szerepel. Dekorálván megformált, kissé narratív formavi­lágot képvisel Mag Gyula szép bronz-plasztikája a "Tisztelet a szü­lőföldnek". Kitűnő grafikákat küldött Schrantz György és — még diák­ként — Szabó Ottó. A felsorolás nem teljes. Érzékeltetni akartam a sokféleséget, a formák és stílusok gazdagságát amelyek dr. Kubics­­ko-Kucsera Klára rendezésében harmonikus egészet alkotnak a Nógrádi Galéria termeiben. A kiállításhoz háromnyelvű kata­lógus készült, sajnos kissé meg­késve, és a reprodukciók színei sem felelnek meg az eredeti mű­vekének. A kiállítás 1992. július 19-ig tart nyitva, ezt követően a rendezők vándoroltatni szeretnék. Szabó Gyula üzenete — "megtar­tani és megmaradni’ — most, húsz évvel halála után — sajnos — semmit sem vesztett időszerűségé­ből. SZ. HALTENBERGER KINGA FOTÓ: KÖNÖZSI Az improvizáció zsenije Álljon itt mindjárt egy idézet: "írói pályám az improvizá­ció pályája. Más írók nagy tervekkel járnak — hogy irigylem őket mindig! Nekem sohasem voltak terveim. Én akkor írtam, ha a jó szeren­cse megszállt, ha felmerült bennem egy-egy olyan hang vagy szó, amelyre azt mond­hattam: — ezt most leírom, a többit pedig majd meglát­juk." Most akkor hát: miért is tetszik nekem olyan nagyon ez a nyilatkozat? Mert én is leírhattam volna a saját pá­lyámról, és biztos hogy leír­tam volna, ha idejében nem olvasom Füst Milántól. Ami pedig nem azt jelenti, hogy Füst Milánhoz akarom ha­sonlítani magamat, már csak azért sem, mert senki hozzá nem hasonlítható óriása ő a magyar irodalomnak. De ha már idézettel kezd­tem, hadd folytassam egy másikkal, egy ugyancsak kedvemre valóval: "— Nem szeretem az író­kat, különösen nem a költő­ket mert semmittevők, mert gazdasági értéket nem hoz­nak létre... Istenemre unom őket. Azt, hogy tetszelgősek, piperkőcök és cicomásak, hogy holdkórosak is, mert a szépséget annyira szeretik, szinte elájulnak tőle..." Ezekkel a szavakkal állított be a húszéves Füst Milán egy zordon öregúrhoz, a 31 éves Osvát Ernőhöz. De néhány hónap múlva mégis megkérdezte tőle: "— Ne próbáljak néha mégis verseket írni? Csak nem afféré csengő-rengő versikéket, tetszik tudni, ha­nem kedvem szerint valókat, amiktől az oszlopok dörög­nek!" Igen, így kell kezdeni, s csaknem minden valamire­való költő így kezdi. Csak­hogy esetleg azok az oszlo­pok nem dörögnek, mint ahogy Füst Milán is megál­lapította némi malídával, öre­gen, verseinek hatásáról, hogy azokat a verseket nem értették, azután meg mint ő maga írja, kialudt benne a lírai indulat s mintegy húsz évig nem írt verseket. Am közben ezek a "meg nem értett" versek rejtélyes módon bekerültek a magyar líra vérkeringésébe s katali­zátorává váltak az új magyar költészetnek, a groteszk szürrealizmusnak, a szaba­don áradó szabad képzettár­sításon alapuló versnek. Egyszerűbben: a szabad versnek. * • • Talán verseinél is jobban szeretem elbeszéléseit, kis­regényeit és nagyregényeit az A feleségem történetét. Utóbbit elolvastam már leg­alább négyszer, s azt hiszem minden hónapban újraolvas­nám, ha nem hiányozna a könyvespolcomról (az jut eszembe, nem egészen el­veszett az a világ, ahol még könyveket lopnak, különösen ahol az ember legjobb köny­veit csórják el.). így hát maradnak újraolvasásra a novellák és a kisregények, vagyis az Egy magány tör­ténete, Az aranytál, Őszi vadászat, az Advent, A san­da bohóc, Goldnágel Efráim csodálatos kalandjai, utána pihenésül vagy inkább újabb lelki izgalmak érdekében a Napló két kötetének néhány részlete. Egyébként író embernek nem mindig tanácsos Füst Milán prózáját olvasni. Külö­nösen akkor nem, ha utána ő is írni akar. Ez a prózastílus ugyanis, amely a szerző tudatos törekvése szerint is közel áll a leghétköznapibb nyelvhez, az élőbeszéd leg­egyszerűbb, szinte hevenyé­szett nyelvéhez, ugyanakkor mégis mindig mondathang­súlyos, vagyis ritmikus, egy­szóval ez a stílus nagyon ragadós, az ember észre sem veszi, s egyszercsak elkezd Füst Milánosan írni, legalábbis ami a külső stí­lusjegyeket illeti, amelyeket aztán ha adunk magunkra valamit, irthatunk fárasztó munkával. Műveit számos nyelvre le­fordították, verseinek legna­gyobb sikere Franciaország­ban volt. Drámáit nem isme­rem, tehát azokról nem szól­hatok. Amit még e furcsa jubile­um alkalmából (25 évvel ezelőtt halt meg) megemlí­tenék: Füst Milán bámulatos memóriája. Hiszen hatalmas műve, esztétikája, illetve mű­vészetfilozófiája a Látomás és indulat a művészetben a háborúban teljes egészében elpusztult, de már 1947-ben szinte az egészet emléke­zetből rekonstruálta. Hason­ló dolog történt a naplóval is. Filozófiáját, etikáját Ez mind én voltam egykor című kétkötetes humoros példafü­zérében adta ki. Hábi Szádi a bölcs öreg mágus mondja el fiának Tahturnak. Ezek Füst elveszett naplója gon­dolati anyagának emlékezet­ből való rekonstrukciói. Mu­latságos, tanulságos olvas­mány, ámbár még beveze­tőjében a szerző előre figyel­meztet: ezeknek a gondola­toknak "praktikus haszna na­gyon gyakran semmi. Az itt következő megállapítások nagy része is olyan, hogy nem derül ki belőlük például ilyesmi: hogy kell-e szalon­nát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek". Hanem mi? "Például az, hogy miképp szemléled és ítéled meg ezentúl e világ forgatagát." ZS. NAGY LAJOS A HÉT 15

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents