A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-11 / 50. szám
ÉLŐ MÚLT szerint — egy közös ősnyelvet beszéltek. A nyelvcsalád az i. e. 4. évezred tájékán két részre (szamojéd és finnugor) bomlott, amelyek az idők folyamán tovább és tovább osztódtak. A finnugor elnevezés a finn-permi és az ugor nyelvek összefoglaló neve. A finn-permi ágat a finn, karjalai, inkeri, vepsze, vót, észt, lív, mordvin, cseremisz, lapp, valamint a zűrjén és votják nyelvek alkotják. Az ugor ághoz a magyar nyelv és annak legközelebbi nyelvrokonai, a vogulok és az osztjátok nyelve tartozik.jAz ugor etnikum felbomlását a kutatók egy része az i. e. 2. és 1. évezred fordulójára teszi, míg mások az i. e. 5. században feltételezik ezt. Ebből pedig az következik, hogy a magyar nyelv, illetőleg a magyar ajkú nép közel háromezer éves, de legalábbis két és fél ezer esztendős Önálló fejlődést tudhat maga után. A finnugor nyelvek rokonságának gondolata sem új, jó ezer éve már, hogy Halogalandi Ottár, Nagy Alfréd angol király norvógiai alattvalója egyik hajóútján feljegyezte: a finn rokonságú bjarmák nyelve a lappra emlékeztet. A magyar nyelv hovatartozását illetően Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa említi 1458-ban készült munkájában, miszerint a magyar rokona az ázsiai szkíta nyelvnek. Ebben az összefüggésben szkítákon a vogulok és az osztjátok értendők. Ezzel legközelebbi nyelvrokonaink rejtélye tulajdonképpen megoldódott, de bizonyítást csak évszázadok múltán nyert. Érdekes epizódja a finnugor nyelvtudománynak a magyar-finn rokonság felfedezése. A cseh születésű Johannes Amos Comenius (Komenský) és az erdélyi szász Johann Tröster hívták fel a figyelmet bizonyos magyar—finn egyezésekre, anélkül, hogy sejtették volna, hogy e nyelvek között bármiféle összefüggés is lehetne. Martin Fogéi, hamburgi polihisztor viszont már megsejtette a rokonságot, igaz, kétszeres tévedés folytán. Először akkor fogott mellé, amikor a finn és a hun(n) népet nevük hasonlóságának alapján egy tőről származtatta. Második tevedése, ti. hogy a magyarok a hunok utódai,vezette el őt a magyar—finn rokonsághoz. Ezek után rendszeres szókincsbeli és nyelvtani összehasonlításokat végzett, amik egyértelműen bizonyították a két nyelv összetartozását. Míg Fogéi a véletlen segítségével jutott el tudományos felfedezéséhez, Sajnovics János és Gyarmathi Sámuel már előre kidolgozott tudományos módszer segítségével járták végig ezt az utat. Módszeres nyeh/hasonlításuk bevezetésével váltak a tudományos finnugrisztika úttörőivé, illetve lett munkásságuk irányadóvá más, nem finnugor, pl. az indoeurópai nyelvek öszszehasonlító nyelvtudományában is. A jezsuita rendi Sajnovics, a nagyszombati csillagda vezetője, 1768-ban Hell Miksa csillagász kísérőiéként érkezett a lappok lakta norvég sziget, Vardő földjére. Fő céljuk egy, a Vénusszal kapcsolatos jelenség megfigyelése volt, amely segítségével a Nap és a Föld közötti távolságot kívánták kiszámítani. Ugyanakkor Hell a magyar Sajnovicstól várta, döntse el, igaz-e a magyar és lapp nyelvek rokonságáról terjedő szóbeszéd. Miután meghallgatták egy halász szájából a lapp Miatyánkot, Sajnovics — bár nem értette a lapp nyelvet — rádöbbent, hogy a két nyelv között rokoni kapcsolat van. Ezt 1770-ben kiadott művében bizonyította be. Gyarmathi Sámuel orvos volt, s mindamellett a finnugor nyelvrokonság határozott ellenzője. Hogy megcáfolhassa a magyar nyelv finn rokonsági körbe való tartozását, tanulmányozni kezdte a finnugor nyelveket. S az eredmény? Munkássága teljes tudományossággal bizonyította be a finnugor nyelvrokonság tényét. Ezek után ismerkedjünk meg az összehasonlító nyelvtudomány néhány alapvető szabályával! Bevezetésként máris kihangsúlyozzuk, hogy a módszeres nyelvhasonlítás nem állhat meg a különböző nyelvek szókészletbeli egyezéseinél, hasonlóságánál. A szóegyezósek ugyanis nemegyszer véletlenek, esetleg a nyelvek közötti, nem rokonsági, hanem más kapcsolat jelei (idegen eredetű népek együttélése, érintkezése, találkozása során történt szókölcsönzések stb.). A finnugor nyelvészek a szókincsbeli egybevágásokon túl, a nyelvtani rendszerben kimutatható megfelelésekre és szabályos’ változásokra összpontosítanak. Ebben múlja felül az összehasonlító nyelvészet a szavak különféle fokú egyezésén alapuló délibábos rokonkereső teóriákat. Persze ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a szókészlet vallomása nem támaszthatja alá két nyelv rokonságát. A szavak hasonlósága, egyezései, s bármilyen furcsán hangzik is, rendszerezhető alakbeli eltéréseik, mind alátámaszthatják a nyelvrokonságot. Kázmér Miklós 4 fontos tudnivalóra hívja fel a figyelmet: 1. Nem lehet bármilyen szavak összehasonlításából kiindulni. A nyelvek rokoni kapcsolatai a messze múltban alakultak ki, tehát ezek bizonyításában csakis a szókincs legrégibb rétege, a kezdetleges emberi élet alapfogalmait jelölő szavak vallomása lehet mérvadó. Ilyen szavunk (elemi cselekvések megnevezései, természeti tárgyak és jelenségek nevei, egyszerű számok, testrésznevek, alapvető rokonságnevek stb.) kb. ezer van, s bizonyíthatóan finnugor eredetűek, szabályos megfelelőik kimutathatók a rokonnyelvekben. 2. Nagyon fontos, hogy az összevetett szavak ne csupán alakjukban hasonlítsanak, hanem jelentésükben is. Hangtani és jelentésbeli hasonlóság figyelhető meg pl. ezeknél a szóláncoknál: szem — finn silmä — vogul sem, hal — finn kala — vogul chul... 3. Két szó hangalakja, még ha ugyanazon tőről fakadtak is, a nyelvek hosszú önálló fejlődése során csak ritkán marad teljesen azonos. A hasonlóság vagy esetleges eltérés szabályos Kancsó a nagyszentmiklósi kincsből hangmegfeleléssel magyarázható, vagyis általa más példákkal is igazolható törvényszerűség fogalmazható meg. Ha ez nincs meg, nincs nyelvrokonság sem. (Vessük össze a magyar hal és kő szavakat finn megfelelőikkel: hal — kala, kő — kivi. A szavak alakjukban és értelmük alapján egyaránt hasonlítanak. A nyelvrokonságnak azonban csak akkor bizonyítékai, ha a köztük levő eltéréseknek is van elfogadható magyarázata. Ha a hal szó a finnben k-val kezdődik, feltételezhetjük, hogy más magyar szavak szóeleji h-jának is k felel meg a finnben: ház — kota, hat — kuusi, hall — kuula... A finn szókezdő k azonban nem mindig a magyar h, hanem máskor a k megfelelője: kivi — kő (köve), käsi — kéz. Az ellentmondás megoldható, ha szemügyre vesszük a szóeleji mássalhangzót követő magánhangzót. S máris megalkothatjuk a szabályos hangmegfelelésen alapuló törvényszerűséget: a finn szókezdő k-nak, ha mély magánhangzó követi a magyarban h felel meg (kala-hal); ugyanakkor a finn k magas magánhangzó előtt a magyarban is k-val párosítható (kivi — kő, köve). Persze a példákból más is kiderül, pl. a kota — ház szavak kapcsán egy újabb változásra mutathatunk rá: -t-: -z (vö. sata — száz). S hogy hova lett a szóvégi magánhangzó a magyar szavakból? Egyszerű, lekopott. Hogy valaha volt, azt bizonyítja a tihanyi apátság 1055-ben keletkezett alapítólevele: "feheruuaru reá meneh hodu utu reá". Ez a változás csak a XIII. sz. elejéig hatott, ezért lehetséges, hogy az ezt követő időszakban átvett, pl. török jövevényszók esetében már nem érvényesült — alma, árpa, bika, teve stb. Fehér Péter (Befejezés következik) A HÉT 11
