A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-04 / 49. szám
A történelmi Magyarország legészakibb vármegyéje volt egykor Szepesség. Városkái az utolsó évtizedek lélektelen átalakításai ellenére is megőrizték egy csipetnyit kedves, ódon hangulatukból, és vissza-visszacsábítják az utazót. Szepesség központja Igló, ahová bármely irányból is érkezünk, már messziről szem-Két egy tornyon lékét, egy kereszttel ékesített hatalmas gránittömböt az alábbi felirattal: "Az 1849. február 3-án Iglón elesett 67 HONVÉD betűnik a város legjellegzetesebb építménye. Szlovákia legmagasabb, 87 m-es harangtornya. A XIV. században épített plébániatemplom tornya a mai formáját az 1849-es harcok alatt kitört tűzvészt követő helyreállításokban kapta. A karcsú, 4 evangélistával díszített tornyon is látható az itt élt szász származású felvidéki németek, a zipserek ősi hagyományaikhoz való ragaszkodása. A karcsú torony érdekessége: egymás alatt elhelyezett toronyórái. A kettős toronyóra a mai napig kimeríthetetlen lehetőséget nyújt a rosszmájú környékbelieknek az élcelődésre: "Az iglóiak olyan rövidlátók, hogy a saját, túl magasra elhelyezett órájukig sem látnak el, s még egy órát kellett készíteniük, hogy ők is leolvashassák az időt". A másik verzió szerint a két óra csak arra szolgál, hogy egyszerre két tisztes polgár is megállapíthassa a pontos időt. A legcsípősebb nyelvűek viszont akár esküvel is tanúsítják, hogy a két toronyóra abból a bizonyos reggel 9.00-ig történő alkoholeladást tiltó időkből származik — ugyanis reggel 9.00-ig a felső toronyóra szolgálta a széles közönséget. 9.00-től pedig a földhöz közelebbi tájékoztatta az arra rászoruló halandókat. A városba látogató idegen még hozzá teheti a saját véleményét: akinek egy órája van, mindig tudja a pontos időt, akinek viszont kettő, sohasem lehet benne biztos. Mintha a toronyórák is bizonyítanák, hogy ebben a valamikor nagyon hangulatos, az "Iglói diákok" szerzőjét is megihlető kisvárosban az emberi logika néha sajátos kacskaringókat vet. Legyen rá példa a város ősi neve Igló, melyet a szlovák történészek következetesen mindig a városka hosszúkás alakjából az "Ihla" (tű) szóból eredeztetnek, és használtak is a környékbeli szlovákok a legősibb időktől kezdve évszázadokon keresztül. A betelepülő csehszlovák hatalmak viszont az első — utólag sok vitát kiváltó intézkedése éppen az ősi helységnév Igló "újraszlovákosítása" volt Spišská Nová Ves-re. Igló is a mindig római számmal jelölt XVI szepességi város között volt, melyeket Zsigmond királyunk 1412-ben "ideiglenesen" zálogosított el Lengyelországnak. Jellemző, hogy miután a tartozást évszázadokon keresztül nem fizették meg, Mária Terézia a városokat 1770-ben az erősebb jogán egyszerűen visszafoglalta. (A tartozás ténye pedig a történészek hálás vitatémája maradt.) A XVI város szövetségének székhelye pedig az addigi Lőcse helyett Igló lett. A városkák, amelyek a független közigazgatásukkal és törvénykezésükkel a "Zipser Willkürsei" joggal büszkélkedhettek, a közös gyűléseiket Igló város legszebb középületében, a Provinciális — más néven a Tartományi házban tartották ettől kezdve. A XVI város tartománya a hivatalait, š végül 1777-ben a székhelyét is ebben a házban rendezte be. Az épület homlokzatát allegorikus festményekkel díszítették. Latin feliratai arra figyelmeztették a tartomány ügyvivőit, hogy csak az erkölcs és törvények szellemében szabad cselekedniük. , A háznak két átjárója van a Lőcsei utcában, amelyek fölött a Szepességi tartomány kőből faragott címere ékeskedik. A címer felső részében a sziklás csúcsok a Tátrát, az alsó rész két vízszintes szalagja pedig a Hemád és a Poprád folyókat jelképezi. A ház átjáróján — amelyet a történelem Lőcsei kapuként ismer — áthaladva, rövidesen a fallal övezett temetőhöz érkezünk. A bejárat fölött Igló városára jellemzően a "Viszontlátásra" felirat látható. A temetőben a fal mentén jobbra haladva elérjük az 1849-es harcokban elesett honvédek síremdicső hamvainak." A szintén szepességi születésű Görgey Arthúr honvédtábornok seregével 1849 farkasordító keménységű telén folyamatos harcokban vonult vissza a császári csapatok elől. A kimerült csapat egy része az angol Guyon Richard vezetésével, magát végre biztonságban érezve Iglón táborozott le. A szabadságharcot támogató zipser lakosság szinte versenyzett, hogy ki vendégelheti meg jobban a náluk beszállásolt honvédeket. Ezt használta ki a közeli Lőcse császári helyőrsége. Megvárták míg mindenki nyugovóra tér, a lovak lábát és a szekerek kerekeit szalmába bugyolálták és lopózva elindultak Igló felé. Feltételezések szerint a jelszót ismerve áthatoltak az előőrsökön, és a gránátvetők, kiket még akkor röppentyűsöknek neveztek, a gyújtó lövedékeikkel lángba borították a várost. A városba betört császári gyalogságot az akkor ébredő honvédek véres utcai közelharban — amelyhez az égő város adta a világosságot — szorították vissza. A császári csapatok látva kudarcukat, visszavonultak a közeli Branyiszkói hágón lévő erősített állásaikba. A harcban elesett 67 honvédet közös sírba temetve a magyar sereg elindult, hogy a kötésig érő hóban megvívja Branyiszkó meredek hegyoldalait. A kegyelet a közös sír fölé emléket állított, amelyet 1919-ben megcsonkítottak. A szepességi városok történelméből levonható tanulság: a mindig más nyelvű és szokású szepességi városoknak a magyar nemzet melletti elkötelezettségük a jogaik, nyelvük, privilégiumaik, a gazdasági és törvénykezési önállóságuk, tehát mai nyelven az autonómiájuk tiszteletben tartása miatt volt. KÖTELES LÁSZLÓ
