A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-04 / 49. szám
SORSOK Az egyiknek sikerül, a másiknak nem Aliz Csodaországban azt kérdi a Macskától: "Mondd már meg, légy szíves, melyik úton menjek?" Azt mondja a Macska: "Attól függ, hová akarsz eljutni." C. JÁNOS már legalább tizenöt évvel ezelőtt elhatározta: ha törik, ha szakad, belőle mindenképpen üzletember lesz. így is lett. János ma már sikeres üzletember. Egyedül él szép négyszobás öröklakásában, nemrég vásárolt magának egy sötétzöld színű 626-os Mazdát. — Harmadikos, vagy negyedikes kisiskolás lehettem, amikor a szüleim beírattak németre. Egy idős néni tanított engem meg a két bátyámat — emlékszik vissza János. Azt mondja, borzasztóan neheztelt a szüleire, amiért nyelvtanulásra kényszerítették. Amikor megtanulta a német nyelv alapjait, angolt kezdett tanulni, szintén a szülei ösztönzésére. — Az alapiskola befejezése után gimnáziumba mentem. Ott már jó volt, hogy némileg már tudtam németül meg angolul. Mind a két bátyám az akkori pozsonyi Közgazdasági Főiskola külkereskedelmi szakán tanult. Úgyhogy én is eldöntöttem: a nyomdokaikba lépek. Első nekifutásra nem vettek fel. Másodszorra is csak a belkereskedelmi szakra kerültem be. A főiskola befejezése után következett az egy év tényleges katonai szolgálat. Ez után egy kis falu szövetkezetében kezdtem dolgozni. Túlzások nélkül állíthatom, hogy abban az időben — hat évvel ezelőtt — egy szövetkezet egyenlő volt az aranybányával. Komolyan mondom, ha az emberbe szorult némi üzleti érzék, óriási üzleteket lehetett lebonyolítani. Három évvel ezelőtt aztán az egyik barátom révén egy számítógép-kereskedelemmel foglalkozó cég munkatársa lettem. Akkor még nem volt annyira telített a piac, mint most. Ha valaki megbízható volt és precíz, jól ment az üzlete. Most már ennél a cégnél dolgozom főállásban. Nem panaszkodhatom, jól megy az üzlet, szépen megélek a jövedelmemből. Ennyi a történet. János nem megy bele a részletekbe, érthető okok miatt. Azt mondja: nagyon sokat köszönhet a szüleinek, akik annak ellenére, hogy mind a ketten elég szépen jövedelmező szakmában dolgoztak — az édesapja autószerelő, édesanyja egy falusi kocsmában dolgozott — már középiskolás korukban megkövetelték a gyerekeiktől, hogy a nyári szünidő alatt legalább egy hónapig vállaljanak munkát. János dolgozott a helyi földműves-szövetkezetben mint kisegítő munkás, segített az édesanyjának a kocsmában. Negyedikes gimnazista korától pedig szabadidejében mint a Čedok idegenvezetője tevékenykedett. A szülei már kiskoruktól fogva a pontosságra, becsületre, az emberek iránti tiszteletre tanították a három fiút. János váltig állítja: az átlagosnál jóval több útravalót kapott a szüleitől. Szerinte az ember életét a családi környezet és a neveltetés határozza meg. P. LÁSZLÓ munkanélküli. Az egyike annak a 260 714 személynek, akik jelenleg munka nélkül vannak Szlovákiában. Kissé kopott emeletes ház a város végén. Hiába csöngetek. A szomszéd udvarban egy töpörödött néniké gereblyézi az avart. — Hiába várakozik — kiált felém. — Ilyenkor még nincs otthon .senki. A fiatalember valamelyik kocsmában iszogat, az asszonyka dolgozik, a gyerekek meg iskolában vannak. Hangzik a részletes tájékoztatás. Jó egy órával később ismét csöngetek a szürkósfehér, kopott emeletes ház kapuján. Sovány, gyötört arcú fiatalasszony nyit ajtót. Már régóta ismerjük egymást, mégis amikor meghallja miről van szó, élesen tiltakozik. Nem szeretné kiteregetni "nyomorúságát" ország-világ előtt. Nyomorúság, mondja, mert mi másnak is lehetne nevezni azt a helyzetet, amikor egy négy személyből álló család feje nem dolgozik, napjait különböző kocsmákban üldögélve, iszogatva tölti. Végül azonban kötélnek áll. Röviden ecseteli, hogyan jutott a férje a munkanélküliek szomorú sorsára. — Több, mint egy évtizede dolgozott ugyanannál a vállalatnál. Először személyzetis volt, aztán ún. biztonsági technikusként dolgozott. Két évvel ezelőtt ezt a státuszt megszüntették. A férjem az utcára került. Pár hónapig itthon volt, aztán egy állami gazdaságba ment dolgozni. Traktorosként működött egy ideig. De állandóan elégedetlenkedett: nem azért érettségizett le, hogy naphosszat a földeken zötyögjön. Ez év áprilisában otthagyta a munkahelyét. Azóta nem lehet a szavát venni. Búskomor, majdnem mindig részeg. Én meg itt vagyok két serdülőkorban lévő lánnyal és... alig tudunk megélni. Elárusítónőként dolgozom nem messze innen egy élelmiszerüzletben. Nem keresek rosszul, de ezt a hatalmas házat fenntartani, meg a lányokat etetni, öltöztetni egy vagyonba kerül. Az utolsó szavakat már könnyes szemmel mondja. — Arról, hogy a férjem idejutbtt, az anyósomék tehetnek — teszi hozzá kis idő múlva. — Mint egyetlen'gyereket, a szülei alaposan elkényeztették, kiég felnőtt korában is körülugrálták, lesték minden kívánságát. Nekem meg az anyósom állandóan azt hangoztatta, hogy hálát adhatok az Istennek azért, mert ilyen jó, főleg jómódú családba kerültem. Igaz, hogy a férjem szülei felépítették ezt a házat, be is rendezték, autót is vettek a fiuknak, csak éppen élni nem tanították meg. A legkisebb baj esetén teljesen összeroppan. Amikor az anyja meghalt, hónapokig tartott, amíg valahogy túl tudta magát tenni a bánatán. Az apósom halálakor ez megismétlődött. Aztán jött az elbocsátás a munkahelyéről, ezt már egyszerűen nem bírta elviselni. Nem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy ő, aki világóletóben öltönyben járt dolgozni, egyszerre csak kénytelen "monterkába" bújni, és a földet művelni. S nemcsak saját magát teszi tönkre a lehetetlen viselkedésével, hanem bennünket is. Közben megérkezik a férj. Minden erejét összeszedi, hogy egyensúlyban tartsa magát, de nemigen sikerül neki. Pár percig majdnemhogy értetlenül beszél arról, hogy ő milyen szerencsétlen, aztán elvonul. Ismét kettesben maradunk a fiatalasszonnyal, aki továbbra is a férje szüleit szidja. — Nézzen csak körül — mutat körbe a szobában. — A bútorok már kopottak, ki kellene cserélni, de nincs miből. Festetni is kellene, nincs tüzelőnk télire, ebben a nagy házban egyelőre csak villanymelegitővel tudunk fűteni. (Most, hogy mondja, ón is érzem, hogy meglehetősen hideg van a lakásban.) Az asszonyból szinte dől a panasz. Amikor elbúcsúzunk, még a telkemre köti: nehogy úgy Írjam meg, hogy a környékbeliek ujjal mutogassanak rájuk. Két történet. Mindkettő hőse az átlagosnál jobb körülmények között nevelkedett. Az egyik átlagon felüli erkölcsi, a másik pedig átlagon felüli anyagi "útravalóval" indult a nagy betűs életbe. Kettőjük közül az egyiknek sikerült, a másiknak nem. KAMONCZA MÁRTA 2 A HÉT
