A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-04 / 49. szám
OLDALSZÉLBEN - VÍGAN SZÁLLTA DAL utolsósorban éneklése, nagyban emelte az est ünnepi hangulatát. Sajnos, e szívet melengető élmények és örömök közé egy kis üröm is vegyült, mely vegyes érzelmeket keltett a szereplők körében. Apró, néha jelentéktelennek tűnő dolgok ezek, de ahogy az apró örömök teszik szebbé az életünket, úgy az apró bosszúságok el is mérgesíthetik azt. Például a járási versenyeken átjutottakat utólag megrostálták. A korai odaérkezésünkkel keletkezett fölösleges időt városnézéssel töltöttük el. Sétáink alatt alig láttunk a rendezvényre utaló plakátot, vagy hasonlót. A kultúrházi szűkös öltözőkről nem is szólok, ezt már megszoktuk. A fellépések sorrendje járásonként történt. Egy-egy járás összes szereplőjét egyszerre felvonultatták a színpadra, s ott egymás után adták elő a számaikat. A sok mikrofontól alig tudtak a szólisták mozogni, de ettől zavaróbb volt, hogy a csoportokból az utolsóknak fél órát is ott kellett topogniok a nézők előtt, míg rájuk került a sor és énekelhettek. Magam is olyan érzéssel küszködtem ott fenn ácsorogva, hallgatva az előttünk valók énekét, hogy a magunkét nem leszek képes elkezdeni. Ám a bosszúságot mégsem ezek a csekélységek okozták, hanem a hidegzuhany akkor zúdult ránk, amikor az előadás kezdete előtt a főrendező — aki ezenkívül még konferanszié és zsűritag is volt egyszemélyben — felkérte a szereplőket, hogy gyülekezzenek az előcsarnokban a bevonuláshoz. Távozásunk után üresen maradt a hatalmas nézőtér, csupán 50—60 bátor helybeli bontotta meg az üres sorokat. Lesújtva állapítottuk meg a díszes bevonulás közben, hogy a helyi 9830 sorstársunkból (remélve, hogy a lexikon nem tévedett), csak ennyien kíváncsiak dalainkra. Azt lehet mondani, jóformán egymásnak daloltunk, s az az igyekezetünk, hogy gondosan ápolt hagyományokból át is adhassunk valamit, nagyrészt hiábavalónak bizonyult. Sokunkat elgondolkoztatott, hogy a sok-sok A "Tavaszi szél vizet áraszt" népdalverseny idei országos elődöntői november 14-én és 15-én Párkányban, illetve Tornaiján zajlottak, a hagyományőrzők legjobbjainak részvételével. A népdal ünnepei ezek a rendezvények. Párkányba is eljöttek a fél ország legjobb magyar dalcsapatai, szólistái, hogy bemutassák tudásukat (és akaratukat) a néphagyomány továbbvitelére. Mivel nekem is megadatott a szerencse, hogy, részese lehettem ennek a rangos seregszemlének, engedtessék meg, hogy a szereplő szemével nézve beszámolhassak az ott szerzett élményeimről. Énekkarunk és szólistáink a kezdet óta — hol kisebb, hol nagyobb sikerrel — mindig résztvevői voltak a "Tavaszi szél..." versenyeknek. Férfikarunk most másodszor jutott el az orszkgos elődöntőbe, ezért szívünkben a nagyszerű élmények reményében indultunk Párkányba, hogy mi is hozzájáruljunk a népdal, a hagyományok közkinccsé tételéhez és annak további gazdagításához. E nemes cél érdekében még Párkány történetét is áttanulmányoztuk az A HÉT-ben, s úgy indultunk már reggel nyolc órakor a nagy útra. A borongós őszi idő alig emlékeztetett a tavaszi szelekre, ám ez mit sem változtatott lelkesedésünkön, sőt, még az sem, hogy odaérve zárt kapukkal fogadott a kultúra háza. A éyitás után rövidesen jóleső zsibongással telt meg, a sok szereplő betöltötte a nézőteret. Három óra után felgördült a függöny, és közel négy órán át szárnyalt a dal, az énekszó. Egymást követték a szebbnél szebb népviseletbe öltözött csoportok. A színeknek és a hangoknak ezt a dús özönét, látni, hallani kelll E meleghangulatú színes forgatagban mindenki a legjobbat iparkodott nyújtani. Ennek elbírálására Béres Ferenc Liszt-díjas énekest kérték fel. Az; ő jelenléte, értékes tanácsai, s nem készülődés és önzetlen igyekezet elvesztheti értelmét egy rosszul sikerült előkészítés révén, vagy talán a közönyösségben kell keresni a hibát? Hát ennyire nem érezzük már az együvé tartozás szükségét? Pedig számos "szponzor" is segítette adományaival a rendezvényt, köszönet érte, köszönet a szép lemezekért, ám szívesen lemondtunk volna a "Növények betegségei" című könyvajándékról, melyet majdnem minden csoport megkapott. Igaz, ajándék lónak ne nézd a fogát, de ezen ajándék helyett jobban esett volna, ha az árán közönséget szerveznek, és lett volna kinek játszani, illetve énekelni. Még olyan gondolat is motoszkált a fejemben, hogy a rendezők érezhették, hogy nem lesz közönség, mert nem is nyomtattak műsorfüzetet. Igaz a mai szűkös világban takarékoskodni kell, ahol lehet, de a hagyományokban azt is megtaláljuk, hogy "Amit nyerhetsz a réven, elvesztheted a vámon"? Bocsássanak meg az érintettek, ezeket az észrevételeket csak azért írom le, hogy máskor ne essünk ilyen kellemetlen helyzetbe, mert ezek el vehetik az igyekvők kedvét a további munkától. Még egy prózaibb észrevétellel untatnám az esetből okulni tudókat. A régiek azt tartották, üres gyomorral nem lehet dalolni. Már jól benn jártunk az estében mire színpadra kerültünk. A szerény ebéd melegítő hatása már rég elszállt — pedig nem is adtak mellé hűsítőt, sőt, az öltözőkben sem leltünk ilyenekre — jól jött az uzsonna. Csakhogy mire mi is (a Galántai és Nyitrai járás) a "svédasztal" közelébe kerültünk, ott már csak morzsákat leltünk. Az uzsonnát egy szálig magukhoz vették az előttünk járók. Ezért az ilyen húsba vágó esetekből levonva a tanulságot, a rendezőknek és nekünk is "sokoldalúbban" kell a versenyekre felkészülnünk. A gyönyörű élmények után, a zavaró körülmények ellenére, mi is előadtuk a magunk katonadalait. A záró, közös éneklés pedig elfeledtetett velünk minden hiányosságot, minden gondot. DANAJKA LAJOS Felsöszeli
