A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-27 / 48. szám
SZABADIDŐ William Webb Nehed mindent elmondoh A stillgordi ültetvényen, Brazíliában, az amcsik két fajtáját ismerték, és ezért nem volt nehéz őket megkülönböztetni. Stan Mobley például azok közé tartozott, akik rendszeresen borotválkoztak, s ezzel félreérthetetlenül tudomására hozta a környezetének, hogy munkavállalása átmeneti jellegű, hamarosan úgyis visszatér az USA-ba. A barátja, Lex Griffin, akivel megosztotta a szobáját, sohasem borotválkozott. Megbékélt a sorssal: a vadonban rohad el. Ez amolyan íratlan törvény volt, azok számára, akik ambíció nélkül éltek a világban. Mindenki tudta tehát, hogy Stan Mobley egy szép napon felszedi a sátorfáját. Ezt a naptárral bizonyította. Stan ugyanis a falinaptár színes lapjain szorgalmasan bekeretezte az ültetvényen eltöltött napokat, mint az a rab, aki áhítattal várja a szabadulást. — Még csak kettő — morogta Stan vacsora közben. A fal felé fordult és hunyorgott. Lex az első pillanatban nem értette, hogy miről beszél a szobatárs. — Még két nap? — Két nap — válaszolta Stan. — Csak két nap, Lex. Stan letette a villát, és a barátjára nézett. Lex alacsony férfi volt, keskeny vállakkal, hatalmas szakállal. Mohó tekintete elárulta, hogy mi lakozik benne. — Mindenről mindeddig nem beszéltem senkinek, Lex. Az ember őrizze meg a titkát, de neked mindent elmondok. — Köszönöm a bizalmat, Stan. Összekaptál a rendőrökkel? — Ugyan dehogy. Arról a pénzről beszélek, amelyre hét esztendeje várok. Két nap múlva lejár a határidő. — Milyen pénzről van szó, Stán? — Tudod, barátom, én egykoron Bostonban használt gépkocsikkal kereskedtem. Találkoztam egy nagylánnyal, mint mondjak, a legszebbel, akivel valaha dolgom volt. Gyorsan megesküdtünk, otthagytam a céget, és új állás után néztem, de minden összeesküdött ellenem. A családi békének persze meszeltek. A főnököm egy zsugori disznó volt. Laura szeretett volna nagylábon élni, s emiatt sokat veszekedtünk. Eh, nem is veszekedtünk. Verekedtünk. Egyik barátom végül megszánt, és valarrú üzletet ígért Rióban. Felajánlottam Laurának, hogy tartson velem, próbáljunk szerencsét, de ő erről hallani sem akart. Én pedig döntöttem. Stan ivott egy kortyot a kávéból, majd folytatta. — ^Mielőtt elhagytam volna Laurát, ekképpen érveltem: "A válásnak nincs sok értelme. A tartásdíjat amúgy sem fizethetem: marad a biztosítás. Egy levelet hagyok hátra, amelyben arról értesítem az aranyost, hogy én a halált választottam!" — Öngyilkosság? — Egy nyavalyát! Vaklárma. Beleugrom az óceánba, persze, de lesz ott egy csónak. A lényeg: eltűnők. Laura hét évig várakozik. Hót év múlva törvényesen halottnak nyilvánítanak, s ekkor a bánatos özvegy felveheti a biztosítótársaságtól az egymillió dollárt. Úgy beszéltük meg, hogy az összeg felét megtarthatja — a többi az enyém. Tehát két nap múlva halott leszek és gazdag, barátom!... — A terv fantasztikus, de... Te bízol Laurában? És mi történik akkor, ha megtartja magának azt az összeget? — Ehhez nincs bátorsága. Ha megmutatom magamat az Államokban, a terv dugába dől. Van neki azért némi sütnivalója, nem egy ostoba liba. — Te írtál neki azóta? Vagy Laura neked? — Nem. Laura nem tudja, hogy merre dobál a sors. Nem lényeges. — És most fel akarod venni vele a kapcsolatot? — Mindent megbeszéltünk még Bostonban. Hót esztendő elmúltával az egyik bostoni lapban megjelenik egy apróhirdetés a következő szöveggel: "A szakállas újra szép napok után vágyakozik. Választ kérek erre és erre a címre..." És Laura elküldi a pénzt. — Nem akarod megünnepelni ezt a napot? — Ezt megtesszük. A legjobb rummal. Elmúlott két nap. Stan az American Express útján feladott egy apróhirdetést, de a következő hetek eseménytelenül múltak el. Stan dühöngött. — Talán nem merte kivenni a pénzt a bankból — nyugtatta a barátja. — Meglehet az is, hogy valaki gyanút fogott...és amíg az a pénz ideér... Stan elkezdett inni, már nem borotválkozott. Egy hónap múlva Lex tanácsára elhatározta, hogy felad még egy apróhirdetést. Semmi. Stan magánkívül szitkozódott, de ettől nem érkezett meg a pénz. Egyre csak azt hajtogatta, hogy megöli Laurát. — Miért nem figyelmezteted? — tanácsolta Lex. — Ha van csöppnyi eszecskéje, akkor azonnal elküldi a pénzt. Nem árt néha ráijeszteni a hölgyekre. — Igazad van. Feladunk még egy apróhirdetést a következő szöveggel: "A szakállas unatkozik. Ha nem kap választ, hamarosan hazatér!" Stan végre megborotválkozott. Visszanyerte önbizalmát. — Micsoda ravasz átejtós — mondta Lex —, de nekem az a gyanúm, hogy az asszony falhoz állított téged. írsz majd nekem Bostonból? — A riband Nem éri fel ésszel, hogy mindent elveszíthet?! Néhány nap múlva megjelent a postás. Stant kereste. — Stan, csomagot kaptál. Az állomáson felveheted! Az amcsi majdnem felugrott örömében az első pálmafára. — Megyek azonnal, megyek. Köszönöm, öregem, köszönöm! Lex az ágyon heverószett, amikor visszatért a kunyhóba, hóna alatt a csomaggal. Kezében egy vadászpuskát szorongatott. — Hello — mondta Stan halkan. — Ne játsz azzal a puskával. — Sajnálom — válaszolta Lex. — Igazán nagyon sajnálom, de arra a csomagra nekem is fáj a fogam. Add 30 A HÉT
