A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-27 / 48. szám
ÉGTÁJAK Truman Capote Fény egy ablahban Egyszer esküvőre voltam hivatalos; a menyasszony azt javasolta, hogy két másik vendéggel együtt utazzam föl hozzájuk New Yorkból, bizonyos Mr. és Mrs. Robertsszei, akikkel addig még sohasem találkoztam. Hideg áprilisi nap volt, és a Connecticutba vezető úton Robertsék, negyven-egynéhány éves házaspár, egészen tűrhető embereknek látszottak — no nem olyanoknak, akikkel szívesen töltenék együtt egy hosszú hétvégét, de tűrhetőeknek. A lagzin azonban hatalmas mennyiségű ital fogyott, s úgy az egyharmadát két fuvarozóm tüntette el. Ők távoztak utoljára a vendégek közül — este tizenegy óra lehetett —, és én nagyon nem szívesen ültem be megint a kocsijukba; tudtam, hogy részegek, de hogy mennyire részegek, az csak később derült ki. Megtettünk vagy húsz mérföldet — a kocsi ide-oda kanyargóit, Mr. és Mrs. Roberts pedig a legválogatottabb trágárságokat vágta egymás fejéhez (mintha csak a Nem félünk a farkastól-1 játszották volna) —, egyszer aztán Mr. Roberts igen érthető módon rossz helyen kanyarodott be, és tökéletesen eltévedtünk egy sötétbe borult mellékúton. Kértem, a végén már könyörögtem, hogy álljanak meg, hadd szálljak ki, de ők annyira el voltak foglalva egymás gyalázásával, hogy meg se hallották. Végül a kocsi maga döntött úgy, hogy megáll (legalábbis ideiglenesen), ugyanis oldalvást nekiröpült egy fa törzsének. Felhasználtam az alkalmat: kiugrottam a hátsó ajtón, és beszaladtam az erdőbe. Az átkozott jármű máris nekilódult, és otthagyott engem a jeges sötétben. Fuvarozóim valószínűleg észre sem vették, hogy eltűntem; de mondhatom, én se igen hiányoltam őket. Persze nem volt valami nagy öröm kinn rekedni a szeles, hideg éjszakában. Elindultam, hátha kijutok egy autóútra. Félórát gyalogoltam, de emberi lakhelynek nyomát se találtam. Azután az út mentén egyszer csak megpillantottam egy kis faházat; verandája volt, és az ablakában fény égett. Lábujjhegyen fellopakodtam a verandára, és benéztem az ablakon; ősz hajú, kedves, kerek arcú öregasszony üldögélt a kandalló mellett, és egy könyvet olvasott. Az ölében egy macska hevert összegömbölyödve, és macskák szunyókáltak a lába körül is a padlón. Bekopogtam, és amikor ajtót nyitott, így szóltam vacogva: — Elnézést kérek a zavarásért, de balesetem volt; telefonálhatnék taxiért? — Jaj, isten kém — mondta ő mosolyogva. — Sajnos, telefonom, az nincsen. Szegény vagyok, nem engedhetem meg magamnak. De kerüljön beljebb. — Beléptem a lakályos kis szobába. — Jaj, szegény fiú. Hiszen maga halálra fagyott. Főzzek egy kis kávét? Vagy teát inkább? Áz uram után maradt még egy kis whisky is... hat éve halt meg. A whisky, az nagyon jól jönne, mondtam. Az öregasszony kiment a whiskyért, én meg odaálltam melegedni a tűz elé, és körülnéztem a szobában. Hangulatos kis helyiség volt, hat-hét különböző kóbormacskaféle macska lakta. Megnéztem a könyve címét, amit Mrs. Kelly olvasott — mert így hívták, mint'kiderült —: az Emma volt az, kedves szerzőm, Jane Austen regénye. Visszajött Mrs. Kelly, kezében egy pohár jéggel meg egy poros literes üveg bourbonnal, és azt mondta: — Üljön le, üljön csak le. Igazán ritka alkalom, hogy vendégül láthatok valakit. Persze, társaságnak itt vannak a macskák. Ugye itt marad éjszakára? Van egy szép kis vendégszobám, régóta várja már, hogy valaki megaludjon benne. Reggel aztán kimehet a főútra, valaki majd csak beviszi a városba, és ott biztosan talál autószerelőt. Öt mérföldre van ide. Hogy élhet így, a világtól elszigetelten, kérdeztem, közlekedési lehetőség, telefon nélkül; van egy jó barátja, mondta, a postás, az intézi a bevásárlásait. — Albert. Olyan kedves, olyan hűséges. Csak jövőre nyugdíjba megy. Nem is tudom, hová leszek nélküle. Nem baj, majd csak lesz valahogy. Talán az új postás. Mesélje már el azt a balesetet. Az igazsághoz híven előadtam a dolgot, s ő felháborodva kijelentette: — Nagyon helyesen cselekedett. Én be nem ülnék olyan autóba, amelyiknek a vezetője akár csak egy pohár sherryt megivott. így vesztettem el a férjemet is. Negyvenévi boldog házasság után elgázolta egy részeg sofőr. Ha a macskáim nem lennének, nem is tudom... — Megsimogatta az ölében doromboló narancssárga cicu.st. Ültünk a kandalló mellett és beszélgettünk, míg csak el nem álmosodtam. Beszélgettünk Jane Austenről ("Ó, Jane. Az az én tragédiám, hogy annyiszor olvastam már minden könyvét, hogy betéve tudom őket.") és a többi kedves szerzőjéről: Thoreau-ról, Willa Gatherről, Dickensről, Lewis Carrollról, Agatha Christie-ről, Raymond Chandlerről, Hawthorne-ról, Csehovról, Maupassant-ról — kitűnő és igen változatos ízlése volt; az értelem úgy ragyogta be gesztenyebarna szemét, mint mellette a kis lámpa az asztalt. Beszélgettünk a kemény connecticuti telekről, politikusokról, távoli helyekről ("Sose voltam külföldön, de ha lehetőségem nyílik rá, Afrikába mentem volna. Néha álmodom is róla: a zöld hegyekről, a hőségről, azokról a szép zsiráfokról, az ide-oda cammogó elefántokról."), a vallásról ("Engem természetesen
