A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-20 / 47. szám
MINERVA TELESZERVIZ NTSC — SECAM — PAL Goldmarkék színes tévéjük megalkotásakor az amerikai FCC szabványt alkalmazták, ahol — mivel a hálózati áram rezgésszáma 60 Hz — másodpercenként 60 félképet alakítanak ki, képenként 525 sorral, a kép és a hang hordozóhulláma között 4,5 MHz távolsággal. Ebből egyértelműen nyilvánvaló, hogy nálunk csak akkor lenne a reklámok "szuper NTSC" képe levetíthető, ha előbb a 60 Hz-es hálózatra kapcsolnánk a készülékünket (amit csak bonyolult módon lehet elérni). Ahogy az előbbiekben említettük, a színinformációt frekvenciabeszövéssel közük, ami viszont a sorfrekvencia többszöröse kell hogy legyen, ebből következik a színsegédvivő jel rezgésszáma, amely az NTSC-nél 4,429 MHz. A sorkioltójel ideje alatt kisugárzott színsegédvivő (burst) teszi lehetővé a vevőkészülék dekódere számára a színek visszaadását (regenerációját). A két színjelet negyed periódussal (90°-kal) elcsúsztatva (kvadratura modulációban) továbbítják a színinformációt. Ennek az eljárásnak van viszont egy számottevő fogyatékossága: amennyiben az egyes áramkörökben, kisugárzás vagy vétel közben fázishibára kerül sor — erre viszont szükségszerűen sor kell hogy kerüljön, hiszen tökéletes átviteli rendszer nincs —, akkor a torzítás nem a szín rosszabb minőségében nyilvánul meg, hanem színeltolódásban, vagyis az eredeti szín nem fakóbb kivitelben jelenik meg, hanem eredeti fényerővel, csupán más színként (a fázistorzulásnak megfelelően). Ennek következtében a bemondó akár a sci-fi filmekből ismert Zöld "varangyként" jelenhet meg. Emiatt Goldmarkék rosszmájú ellenfelei nagy előszeretettel terjesztették, hogy az NTSC voltaképpen a Never The Same Colour — soha ugyanaz a szín (mint az eredeti volt) — rövidítése. Minden hiányossága ellenére az NTSC nemcsak hogy kiállta az idők próbáját (azóta persze néhányszor tökéletesítették), hanem a többi színes kódolási mód alapjává is vált. Henry de France — aki előszeretettel hangoztatta, hogy Bonaparte Napóleon leszármazottja — az ötvenes évek közepén ugyancsak az NTSC-t vette alapul a francia színes tévé megalkotásánál. Még a színátviteli módot is megtartotta azzal a különbséggel, hogy a két színjelet időben úgy választotta el egymástól, hogy két egymást követő sorba kódolta a kék és a piros színsegédvivőt (a valóságban ez azt jelenti, hogy a páratlan sorokat tartalmazó félkép "piros", a párosokat tartalmazó "kék" volt). Ehhez még frekvencia modulációt használt. Ahhoz, hogy végül is kialakulhasson a teljesen színes képsor, az egymást követő sorok színsegédvivőjét egyidejűsíteni kell. Erre a legegyszerűbb memóriaegység, a késleltetővonal szolgál. Innen ered a France-féle színes rendszer neve is: Séquences de Couleurs Avec Mémoire (színátvitel memória segítségével), rövidítve SECAM. Ma sok kritika éri e rendszert, azt kevesen tudják, hogy a maga idejében korszerűnek számított, mivel a rádióreléállomások (ezeken keresztül jut el az egyik adótoronyból a másikba az adás) és a sugárzóberendezések hibáira érzéketlen, így színtorzulást nem okoz. De hát semmi sem tökéletes, mert nehézkesen oldható meg vele a kép feldolgozása, a trükklehetőségek meglehetősen korlátozottak, ráadásul erős képjel esetén a képernyőn a szikrázáshoz hasonló jelenség látható (lángeffektus). Ezek fényében aligha csodálható, hogy amikor az ötvenes évek végén az NSZK-ban felmerült a színes tévézés bevezetésének a lehetősége, saját erőre kívántak támaszkodni. Annál is inkább, mivel már a háború előtt is a tévézés élvonalába tartoztak. A harcok idején is a megszállt Szudéta-vidéken komoly tévés kísérleteket folytattak, ezek váltak aztán a csehszlovák tévétechnika alapjává. Azt szintén kevesen tudják, hogy nálunk a kezdetektől fogva gyártanak stúdió berendezéseket. (Ezek minőségéről csak annyit, hogy ott használják őket, ahol nincs pénz igazi berendezés vásárlására.) Walter Bruch, a Telefunken gyár főmérnöke tüzetesen megvizsgálta mindkét rendszert, majd visszatért a "jó öreg" NTSC-hez, hogy belőle kialakítsa a később Phase Alternation Line (fázisváltós vonal) néven megismert, rövidítve PÁL kódolást. Változtatásának lényege dióhéjban, hogy a színsegédvivő fázisát soronként ellenkező előjellel látta el (átpolarizálta). Ennek eredményeképp a páros soroké +45°, a páratlanoké —45° lett. Ezzel zseniálisan felhasználta a tévékép kirajzolásának ezt a sajátosságát, hogy előbb a páratlan sorok, majd a páros sorok alkotta félkép alakul ki. tehát félképenként csak egy átpolarizálásra van szükség. E művelet eredményeképpen a világosságjel-színjel különbségének (R-Y, B-Y) iránya az egymást követő sorokban ellentétes (a forgatás 180°). Ezzel az egyszerű módszerrel egycsapásra sikerült eltávolítani a fázishiba okozta színtorzulásokat. Kialakult a ma legtökéletesebbnek ismert színes képkódolási mód, amelyet PÁL néven 1961-ben vezettek be Németország nyugati felén, majd hamarosan csaknem egész Európában, kivéve Görögországot és a frankofon államokat. Ma, egy emberöltő múltán a hazai tévézés fele — az ún. nemzeti adók is — áttért a Walter Bruch által feltalált rendszer alkalmazására. Ozogány Ernő ÖTEZER KISBOLYGÓ A lajstromozott kisbolygók száma tavaly novemberben elérte az ötezret. Ebből az alkalomból a francia Michel-Alain Combes és a belga Jan Meeus statisztikai visszatekintést adott közre sok érdekességgel a kisbolygók világából. Kiderül például, hogy hétszer valószínűbb, hogy egy kisbolygót szeptemberben fedeznek fel, mint júniusban. Bizonyára kapcsolatban áll ez azzal a másik érdekességgel, hogy a kisbolygók 88 százalékát az Északi-félgömbön élő csillagászok fedezték fel, márpedig itt a nyár időjárása és rövid éjszakái kevésbé kedveznek a csillagászati megfigyeléseknek. Az első kisbolygót, a Cerest 1801-ben fedezte fel Piazzi. Fél évszázadba telt ezután, mire a "kisbolygó-vadászat" igazán nagy méreteket öltött. Attól kezdve 1945 kivételével nem múlt el egyetlen év sem úgy, hogy ne fedeztek volna fel legalább egy új kisbolygót. Napjainkban évente már százszámra találják az újabb és újabb kisbolygókat, azonban a végleges listára csak akkor kerülnek fel, ha pályájukat pontosan megismerjük. Az elmúlt évtizedben látványosan gyarapodott a kisbolygók száma. A 2000- iket 1977-ben katalogizálták, a 3000-iket 1984-ben, a 4000-iket 1989-ben. A szakemberek becslése szerint a lajstromozott kisbolygók száma még a századvége előtt elérheti a 10 000-et. A legtöbb kisbolygót, 373-at Kari Reinmuth német csillagász fedezte fel 1914 és 1957 között végzett fotografikus megfigyeléseivel. Alig maradt el tőle Nyikolaj Csernyik orosz és Edward Bowel amerikai csillagász, 312 illetve 303 felfedezéssel. A leghíresebb vizuális kisbolygó-felfedező az osztrák Johann Palisa volt, aki 121 kisbolygót talált. 1925-ben bekövetkezett halála után soha senki nem talált vizuálisan újabb kisbolygót. Az 5000 közül két kisbolygót az IRAS műhold fedezett fel. A Nemzetközi Csillagászati Unió tavaly júliusi kongresszusán bejelentették, hogy az 5000. kisbolygó a szervezet nevének rövidítéséről az IAU (International Astronomical Union) nevet kapja. Érdekes, hogy az 5000 közül még csak 3956 kapott nevet. A névadás joga általában a felfedezőt illeti. Ezért — ellentétben a régebbi mitológiai elnevezésekkel — az újabb nevek általában a felfedező ízlését és érdeklődési körét tükrözik. így fordulhatott elő például, hogy a közelmúltban az égen McCartney és Clapton is csatlakozott Mozart és Debussy társaságához. V________ 20 A HÉT
