A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-11-20 / 47. szám

ÉGTÁJAK

Jókai Anna*

Tavaszi hó

Váratlanul jött az áprilisi havazás — szürkésbarna, jellegéből kivetkezett tél után. Egészen estig úgy látszott, ez is csak olyan nap, mint ekkortájt a többi: felhővel, széllel és néhány gyorsan elnyelt fényvillanással. Vagyis szabályosan szeszélyes; szimplán idegesítő. A program is ehhez igazodott: a gimnázium vertikális ifjúsági szervezetei meghirdették szokásos délutáni összejöveteleiket, két csoportnak, a pinceklubban. A "Dinoszaurusz” és a "Galaktika" tagjai el is jöttek, hiányos létszámmal, de az egymás iránti kellemesen feszítő ellenszenvvel. Ezt nevezték "nemes versengésnek".

A "dinoszauruszok" történelmi érdeklődésből, a "galaktikások" a fantasztikumhoz vonzódva társultak együvé, a múlt, illetve a jövő kutatását tekintették külön feladatuknak. A valóságban úgyis csak a jelen apró-cseprő bajaira futotta, az éppen aktuális hivatalos ügyek fölzabálták az időt. A megkülönböztető jelölés teljesen felesleges volt. A hiányzó tartalmat a föl-föllángoló, ügyesen leplezett és igazi ok nélküli (ezért oly szórakoztató) gyűlölködés helyettesítette. Remekül értettek ahhoz, hogy egymás munkájában fölfedezzék a hibát s az eredményeket kölcsönösen lekicsinyeljék. Mindezt azonban, mentségükre, mellékesen művelték; lekötötte őket a sport, a buli és bármily hihetetlen: a tanulás. Itt sokat kellett tanulni. Kiemelt iskola volt, a tanári kar ragaszkodott hozzá, hogy érettségi után csupa elit fej épüljön be a világba: egyetem, aztán kutatólabor, művészi karrier, politikai pálya — itt senki nem adta ennél alább.

Kivételes szerencse és kivételes protekció kellett ahhoz, hogy ifjabb Kerék Jóskát négy évvel ezelőtt fölvegyék ebbe a gimnáziumba. Egyetlen objektív érv szólt mellette, a nyolc általános végig színjeles bizonyítványa. Származása azonban a lehető legelőnytelenebb, anyja manikűrös, apja pedikűrös, igaz, már mindkettő szövetkezetben. De minden rosszban van valami jó: idősebb Kerék Jóskához járt az igazgató, rendszeres kezelésre, kényes benőtt körömmel ortopéd lábujján. Egy ilyen benőtt köröm nagy disznóságokra képes, szakszerű ápolása majdnem orvosi munka. Pancser kézből mehet is a vendég egyenest a sebészetre, körömleválasztás és egyéb szörnyűségek... Idősebb Kerék Jóska az igazgatónak mindezt szerény öntudattal, de többször is emlegette. Az igazgató ezek után fogadta a fiút, elbeszélgetett vele, sokallta ugyan az ifjabb Kerék szokatlan individualizmusra mutató egyes szám első személyű, nagy nyomatókkal ejtett, ragozott formába rejtett személyes névmásait (az én véleményem, ami engem illet, ami nekem fontos, ón úgy gondolom, ami az enyém, azt keresem), de mire való a kollektíva, ha nem az ilyen vadhajtások lenyesegetésére éppen.

— Csak óvatosan, Jóska mester — mondta hát, miközben föláztatott lábát az apa ölébe helyezte —, a húsból ki ne vágjon... Átvesszük a gyereket. Tehetséges.

Kerék Jóska harmadikig tartotta a kitűnőt, harmadikban azonban megbolondult, a matematikára, fizikára és a magyarra vetette magát, e tárgyakból túlszárnyalta a tanárait is; a többiből viszont ímmel-ámmal, csak a közepes és a jó erejéig produkált.

— Rejtély — mondta az igazgató, és félénken vissza-visszahúzta a lábujját idősebb Kerék csipeszfogója elől —, nincs ebben logika, Jóska mester... mert hogy külön humán érdeklődés vagy fordítva: tipikus. De az a káosz: innen is, onnan is választott valamit...I Ez csak makacsság, jellembeli anarchia. Ma különösen érzékeny a körmöm, Jóskám.

— Az átmenetet érzi, igazgató úr. Váltás. Melegfront vagy még hidegebb. A gyereket pedig majd kézbe veszem.

Könnyelmű ígéret.

— Ti azt hiszitek, ón is kuncsaft vagyok — mondta Jóska. — Anya finom bőrollócskával körülcsipkózne, te pedig pengével kaparnál le rólam minden keményedóst. Aztán jöhet a reszelés, simára!

— Ugyan — csitította Micus anyu —, csak arra kérlek, csinálj úgy... mintha jobban érdeklődnél... legalább csinálj úgy!

— Nem — ellenkezett Jóska apu —, semmi színlelés. Változtass a karaktereden, amíg fiatal vagy és hajlékony, addig.

— Hát nem pontosan definiáltam...? De ti egyáltalán nem értitek, amit beszélek. Nincsenek szonos jelzéseink.

— Mit locsogsz? — A szülők őszintén és szánalmasan kétségbeestek.

Ifjabb Jóska szerette őket, és már-már úgy vélte, ő felelős értük. De nem találta lelki szótárában a fordítást: hogyan magyarázza el? Hiszen éppen az egymástól legtávolabbnak látszó tudásanyagok összekapcsolásában van a menekedós, a továbblépés reménye. A matematika tiszta és ősi, a fizika befejezhetetlen; ismerete segít az irodalom szennyezettségén és avultságán — segít a hazugságra kaptatott nyelvezeten.

Gyermekkorában gyakran megfordult a manikűrszalonban, és munkálkodó apjához is beugrott néha. Undorodott a kezektől — a lábakat viszont szánta. A kezekből a gyűrűk ábrándították ki: három, négy briliáns nagyon öreg, ráncos, májfoltos ujjakon, a fiatalabbján lógó-libegő bizsuszörnyek. A lábak, a talpak legalább őszinték. Nyomorodottak, bütykösek, fájdalmas tyúkszemet érlelők — védtelenül kiszolgáltatottak, ahogy ide-oda buknak a fehér kötény alján. A manikűrhöz nem lett volna türelme, a pedikűrhöz alázata hiányzott. Valószínűleg orvos sem lesz, bár az apa ezért taníttatta.

— Értsd meg. Én nem vagyok a te folytatásod — próbálkozott ezen az áprilisi reggelen ifjabb Jóska. — Hiába szeretlek és hiába szeretsz. Senki se folytatása senkinek. Ravasz öncsalás, ámítás. A hanyatlók utolsó vigasza. Mindenki a maga lehetősége. Amit te elrontottál, velem nem javíttathatod ki.

— Jó, hát így! — üvöltött idősebb Jóska, és feltópte a telefonkagylót. — Kerék József... melyik? Melyik? Az öreg... a sír szóién.

Egy két ilyen látványos buggyanás negyedévenként, különben békésen csordogált a családi élet. A fiú fölvette kedvenc tárgyai közé az elhallgatás tanát. Micus anyu óvta a látszatot: szóltóben-hosszában áradozott, már-már ritkaság a maiak között egy ilyen rendes gyerek... Jóska apu pedig szilárdan hitte, a gondolkodás betegség, kinövi az ember, ahogy az idő halad.

Ez az áprilisi ifjúsági "foglalkozás" túlszárnyalta a szülők optimizmusát is. Négy órát beszéltek, egyetlen gondolat nélkül. Nem kényszerből, csak szokásból. A "dinoszauruszok" várták, hogy a "galaktikások" unják el előbb. A "galaktikások" a "dinoszauruszokat" akarták kiböjtölni. A brosúrák fölolvasása különben is pihentető. Olajozott síneken üres vagon szalad, a váltók automatikusak és a jelző mindig szabadra állítva.

A pinceklubban jobbra-balra két lyuk nyílt ("klubszoba") nyers téglafallal. Harminc lépcső vezetett lefelé, egy szellőzőrács helyettesítette az ablakot, s ötszínű (piros, lila, kék, zöld és sárga) lámpakörték világítottak. Még véletlenül se szűrődhetett be természetes fény. Nyáron befülledt a levegő, télen előkúszott a régi óvóhely nyirkossága.

Kilenckor füstölte ki őket a dolgozók gimnáziuma. A megjegyzésekkel. Ahogy rájuk nyitogattak, hogy mennének már az édes jó anyjukba. Bezzeg ráérnek estig pofázni, egyik sem kel hajnali négykor. Börtöncella ez a divatos klubrendszer, de hát ezek a börtönt csak hírből ismerik.

Lassan cihelődtek. Leplezték indulataikat. "Haver, öcsi, bátyó", mondogatták, elvegyültek a szűk lépcsősoron. Kölcsönösen tudománytalannak, infantilisnak bélyegezték érdeklődési körüket, anélkül hogy valaha érdemben vitatkoztak volna róla.

Ásítóan egyformának látszott minden: egyformán nézett a tablókon élő és halott. Kifárasztotta az agyukat a semmiben tett vízszintes séta. Egy rakáson tülekedtek