A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-13 / 46. szám
A; MlNEiVA Si vis vitám, da sanguinem [Ha életet akarsz (adni), add véredet] Ma már a laikus számára is világos, hogy a sok vért vesztett sérültnek, betegnek vérátömlesztéssel lehet megmenteni az életét. A vérátömlesztés természetesen csak a vércsoportok felfedezése s néhány fontos technikai jellegű probléma (alvadás-megelőzés, vértartósítás stb.) megoldása után, az első világháború során vált megbízható gyógymóddá. Maga a gondolat, az egyik egyedből a másikba történő vérátvitel ötlete azonban ettől jóval korábban, éppen 32S évvel ezelőtt került gyakorlati kipróbálásra. A vérátömlesztés lehetőségét először egy padovai professzor vetette fel 1628-ban. A helyszín s időpont nem a véletlen játéka: Padovában tanult ugyanis, pár évvel korábban, az angol William Harvey (1578— 1657), aki éppen 1628-ban jelentette meg korszakalkotó könyvét a vérkeringés felfedezéséről. Addig az ókori görög orvosok felfogása volt az elfogadott, miszerint a szívből a szervezetbe kikerülő vér ott mint tápanyag teljesen felhasználódik, azaz nem tér vissza a szívbe. A padovai ötlet- több mint negyedszázadig nem talált "kivitelezőre". 1657-ben az angol Christopher Wren, korának egyik legsokoldalúbb elméje — ő tervezte például a világhírű londoni Szent Pál katedrálist — kidolgozta az érbe adható (intravénás) injekció módszerét. Ezt alkalmazva 1665-ben honfitársa Richard Lower elsőként hajtott végre vérátömlesztést: bárányból bárányba. Ilyen előzmények után került sor 1667. november 23-án az első emberen végzett vérátömlesztésre. Egy bátor francia természettudós s filozófus Jean Baptiste Danis (?—1704) egy erősen ki vérzett 15 éves fiúba mintegy negyed liternyi bárányvért ömlesztett át. Szinte hihetetlen, de a beteg túlélte a beavatkozást! Ezen felbuzdulva Denis megismételte a kísérletet: ismét bárányvért ömlesztett át, ezúttal egy dühöngő elmebetegbe. Érdemes felfigyelnünk a beavatkozás indítékára, orvosi nyelven: javallatára. Denis azt remélte, hogy a dühöngő betegbe kerülő szelíd bárány vére megnyugtatja azt, s a törni-zúzni akaró, őrjöngő páciens "kezes báránnyá" változik. A második kísérlet azonban balul ütött ki, a beteg meghalt, s özvegye pert indított Denis ellen. A bíróság betiltotta az emberbe való vérátömlesztést. S mivel a francia Akadémia is a vérátömlesztés ellen foglalt állást, a további kísérletek abbamaradtak. A transzfúzió gondolata azonban búvópatakként tovább élt, sőt, itt-ott újabb kísérletek is történtek az állati vér emberbe juttatásával. Sajnos, a javallatok még mindig a kuriózumok szintjén maradtak, az átömlesztett vérrel nem az elvesztett mennyiséget akarták pótolni, hanem minőségi változásra számítottak. Komoly orvosi disszertációk foglalkoztak például azzal a kérdéssel, hogy gyapjú fog-e nőni azon a kutyán, amelybe bárányvért ömlesztettek át. Más értekezés azt feszegette, megismeri-e majd az a kutya, melybe egy másik kutya vérét transzfundálják, az eredeti gazdiját? Sőt, javaslat született arra is, hogy a csapodár férjek "megszelídítésére" azokba bárány- vagy borjú vért kellene átömleszteni. Minőségi változás a vérátömlesztés történetében a 19. század elején következett be. Egy angol szülész, James Blundell kísérleti úton megállapította, hogy az állatok csak saját fajtájuk vérét viselik el. Innen már csak egy lépés volt a ma már természetesnek tűnő felismerésig: emberbe csak emberi vért szabad átömleszteni. Blundell, aki gyakran állt tehetetlenül a hosszú vajúdás s nehéz szülés miatt sok vért vesztett szülő nők felett, felismerte azt is, hogy az átömlesztés igazi javallata a vérveszteség pótlása. 1829-től rendszeresen ömlesztett át embervért a kivérzett, legyöngült szülő nők testébe. Blundell bátor próbálkozásait természetesen nem kísérhette teljes siker. Előfordult, hogy alig került be a másik ember vére a rászoruló érrendszerébe, a javulás helyett gyors rosszabbodás, hidegrázás, láz, szívgyöngeség következett be, ami előbbutóbb a vért kapott nő halálához vezetett. Ma már tudjuk, hogy a nem egyező vércsoportok miatt végződött ilyen katasztrofálisan a máskor, szerencsésebb esetben, azaz egyező vércsoportok esetén, gyógyulást, erősödést hozó beavatkozás. A végső, biztonságos megoldásra még majdnem száz évet kellett várniuk a vérátömlesztéssel kísérletezőknek. Egy bécsi orvos, Landsteiner arra volt kiváncsi, mi az oka annak, hogy az egyes állatfajok vére, sőt, ugyanazon fajon belül, például a különböző emberek vére is "nem tűri egymást". Ha a kétféle vért összekeverik, kicsapódás következik be: a vörösvértestek csomókba összecsapzódnak (agglutinálnak). Rengeteg ember vérét megvizsgálva rájött, hogy a vörösvértesteken A-val, illetve B-vel jelzett tulajdonságok találhatók, a megfelelő vérsavóban (a vér folyékony részében) pedig az ellenkező tulajdonságra irányuló ellenanyag található. Magyarán: az A tulajdonságú vörösvértestek anti-B ellenanyagot tartalmazó vérsavóban úsznak, s fordítva. így vált érthetővé, hogy az A csoportba tartozó vér csak az A csoportú vért tűri el, B csoportú vérrel érintkezve kicsapódás keletkezik. További kísérletek során, melyekbe több más nemzetbéli, így például a cseh Jánsky is bekapcsolódott, kiderült, hogy az emberek vére négy fő vércsoportba sorolható: A, B, AB — ilyenkor a vértestek mind az A, mind a B tulajdonságot mutatják — illetve a 0 (nulla) csoportba, azaz az ilyen csoportú vértestek sem A, sem B tulajdonsággal nem rendelkeznek. A vércsoportok felfedezésével, melyért 1930-ban Landsteiner Nobel-díjat kapott, párhuzamosan sikerült megoldani a véralvadás gátlását, illetve a vér tartósítását (mélyhűtve szárítását) is, amely lehetővé tette a vérvétel s az átömlesztés közti idő megnyújtását és a vér szállítását A transzfúzió igazi főpróbáját a második világháború jelentette, melynek során véglegesen igazolódott az 1667 óta érlelődő ötlet életrevalósága s pótolhatatlan életmentő szerepe. A vérátömlesztés 325 éve A vérátömlesztés 325. "születésnapja" alkalmából feltétlenül meg kell emlékeznünk egy, a tájainkhoz fűződő orvostörténeti elsőségről. A közelmúltig a magyar orvostörténetírás úgy tudta, hogy Magyarországon először 1861-ben, az Orvosi Hetilap hasábjain került említésre a vérátömlesztés lehetősége. E sorok írója talált rá arra az adatra, mely a magyar transzfuziológia kezdetét egy félévszázaddal korábbra helyezi. 1810-ben Pozsonyban jelent meg a Falusi Orvos pap, vagy oily orvosi útmutatás, mellynél fogva a falukon uralkodni szokott nyavalyák orvosoltatnak. Szerzője egy "sok tapasztalású Orvos Doctor", Zay Sámuel tatai orvos volt Zay pályafutását Komáromban kezdte, ahol a Péczeli József szerkesztette Mindenes Gyűjtemény köré tömörülő Komáromi Tudós Társaság tagja volt. Komáromban figyelt fel arra a tényre, hogy a nagy vérveszteség következtében a "vér és az erek között való bizonyos mérték" megváltozik: minél kevesebb a vér, annál kevésbé "érdekli" (ingerli) az erek s szív falait, következésképpen azok egyre gyöngébben vernek, míg végül egészen meg is állhat működésük. Zay helyesen ismerte fel a gyógyítás (akkor még csak elméleti) lehetőségét az érpályát kell feltölteni, pótolni a vérveszteséget, hogy helyre állhasson az eredeti "mérték". Ezért, igencsak utolsó, mintegy kétségbeesett próbálkozásként azt ajánlja: "...aki tudja, módja s kedve vagyon, botsássa által az ilyenbe valami más állatnak a vérét!". A most idézett, s a Zay-könyv 255. oldalán található pár sor az első magyar nyelvű nyomtatott említés a vérátömlesztésről! Értékéből mit sem von le az a "szépséghiba", hogy Zay még mindig állatvért ömlesztene át, hiszen amikor majd 1874-ben végre Magyarországon is megkísérlik a transzfúziót, bárányvért folyatnak egy 13 éves súlyosan beteg kislány ereibe. Dr. Kiss László A HÉT 21 Egy életmentő ötlet
