A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-11-13 / 46. szám

ÉGTÁJAK A válasz egyöntetűen dicsérte a leány szépségét és erényeit. Másnap a bráhman a csónakhoz ment, hogy ígéretéhez híven látoga­tást tegyen. Kanti mély tisztelettel üdvözölte, és megkérte leánya kezét. A bráhmant annyira meghatotta ez a nem remélt szerencse — mivel Kanti, a jól ismert bráhman család sarja, gazdag és tekintélyes földbirtokos volt —, hogy először egy szót sem tudott válaszolni. Azt gondolta, tévedés történt. Gépiesen ismételgette: — Te akarod leányomat feleségül venni? — Ha méltónak tart engem leányá­hoz — felelte Kanti. — Sudhát gondolod? — kérdezte az öreg még egyszer. — Igen — volt a válasz. — S nem akarod először látni őt, és beszélni vele? Kanti elhallgatta, hogy már látta a leánytj és így felelt: — O, az majd megtörténik az esküvőn, a boldogság Ígéretének pillanatában. Az öreg bráhman a meghatottságtól remegő hangon szólt: — Sudhá nagyon jó és házias leány. Azt kívánom, hogy nagylelkűséged­nek jutalmául soha, egy pillanatig se okozzon bánatot. Ez az ón áldásom! Mivel Kanti nem akart várni, az esküvőt a következő mag ha hónapra tűzték ki, és kibérelték a levéltár nagy, égetett téglából készült épületét. A kitűzött időben megjelent a vőlegény, elefántja hátán, dobszó, zene és fáklyásmenet kíséretében, és meg­kezdődött az esküvői ünnepség. Amikor a boldogság ígéretének pillanata elérkezett, és a skarlátvörös fátylat a jegyespárra borították, Kanti felnézett menyasszonyára. A meny­asszonyi koszorú alatt lehajtott félénk, zavart arcban, amelyet beborított a szantálkenócs, alig ismerte fel a falusi leánykát, akinek képe szeme előtt lebegett, és felindulása elködösítette szemét. Az esküvői ünnepség befejezése után az asszonyok összegyűltek a menyasszony szobájában, és a falu egyik öreg hölgye ragaszkodott ah­hoz, hogy Kanti sajátkezűleg vegye le. feleségéről a menyasszonyi fátylat. Az ifjú leemelte a menyasszony fátylát, és hátratántorodott. Más leány állt előtte. Úgy érezte, mintha tűz járná át agyát. Elsötétedett előtte a lámpák fénye, és a sötétségben a meny­asszony arca mintha elfeketedett volna. Az első pillanatban apósára haragudott. "Az öreg szélhámos meg­mutatta az egyik leányt, és a másikat adta hozzám feleségül!" — gondolta felháborodva. De azután emlékeztette magát arra, hogy az öreg bráhman egy leányát sem mutatta meg neki — hogý mindezt magának köszönheti. A legjobb, amit tehet, ha határtalan ostobaságát nem árulja el. Látszóla­gos nyugalommal foglalta el megint a helyét Szerencsésen lenyelte a keserű pirulát, de az ízétől nem tudott szabadulni. Az esküvői társaság fék­telen vidámsága kibírhatatlan volt számára. Dühöngött magára és min­denki másra. Egyszer csak észrevette, hogy mel­lette ülő menyasszonya összerezzen, és elfojtja kiáltását: egy kicsiny nyúl ugrott be a szobába, és lába fölött suhant át. Nyomában az a leány jött be, akit Kanti a nádasban látott. Megfogta és karjába kapta a kis nyulat, és becézve dünnyögött neki. — O, a bolond lányi — kiáltották az asszonyok, és ki akarták kergetni a szobából. De a lány ügyet sem vetett rájuk, hanem fesztelenül leült a jegyespárral szemben, és gyermeki kíváncsisággal bámult rájuk. Egy szolgálóleány lépett hozzá, s kézen fogta, hogy kivezesse. De Kanti hevesen tiltakozott: — Hagyd békén! Azután a leányhoz fordult: — Hogy hívnak? A leány ide-oda ringatta magát, de nem válaszolt. A szobában nevetgélni kezdtek az asszonyok. Kanti újabb kérdést tett fel: — Hogy vannak a kiskacsáid? A leány továbbra is fesztelenül bámult rájuk. A megzavarodott Kanti még egyszer rászánta magát, és részvevőén ér­deklődött a sebesült galamb hogyléte felől, de most sem kapott választ. A szobában felharsanó nevetés arra vallott, hogy valami mulatságos tör­tént. Kanti ekkor megtudta, hogy a leány süketnéma, és a falu összes állatai­nak pártfogója. Csupán véletlen le­hetett, hogy akkor reggel a Sudhá név elhangzása után a házba futott. S most Kanti újra úgy érezte, hogy tűz járja át az agyát, és a szemét elborító sötét fátyol szétszakad. A lelke legmélyéről jövő megkönnyeb­bülés sóhajával, mint aki szörnyű veszélyből menekült, tekintett még egyszer menyasszonya arcára. S akkor érkezett el számára valóban a boldogság ígéretének pillanata. A szívéből sugárzó fény és a ragyogó lámpák megvilágították a leány bájos arcát. Látta Sudhá szépségét, és tudta, hogy teljesülni fog Nabin áldá­sa. Karig Sára fordítása ŕ-------------------------------------------------------\ Balia D. Károly Ősz, 1981 Október Fecskéink költözőben. A nap is lemenőben. Korom alatt a város, köd alatt a vidék. A lendület kifullad. A neon kiég. Esti szél ha lebben, gyűrt újság repül: nem-ke ll-kacat. Ősz van. Csak néhány konok fecske marasztalja a nem-is-volt-nyarat. November Betiltott őszben szabadlábú tél, fekete temetőben gyertyát fúj a szél, s míg szájamban konokul ropog a békéden homok — — hóba hull a rőt levél. Betiltott őszben szabadlábú fagy, az álarcos nap leint: csak maradj, s míg szájamban konokul ropog a békéden homok — — a rőt levél a hóba fagy. A HÉT 17

Next

/
Thumbnails
Contents