A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-13 / 46. szám
HÍRMONDÓ kibővítéséről csak 1989 után lehetett beszélni és kézzelfoghatóan cselekedni. Az 1991- es esztendőben az iskola alapító levelébe bekerült ugyan a magyar tagozatról szóló rendelkezés, de nem sikerült hatásköri tartalommal megtölteni, a tagozat működéséhez szükséges szerkezetet létrehozni, bizonyos autonóm jogokra szert tenni. A dékánhelyettes a továbbiakban hangsúlyozta, hogy a tagozat problémáinak megoldá-. sánál a segíteni akarás hiányát érzik. De a hiányosságok és problémák ellenére is valóra vált a teljes magyar tanító- és tanárképzés, a tanévnyitó harmincharmadik éve a feltámadást is jelenti, ám legyen elég ‘tanulni akaró*, a szakokra jelentkező, a pedagógusi pályára alkalmas, megfelelő tudású diák. Nemzeti kisebbségünk számára azonban a jövőben a kulturális, szociális, közigazgatási és egyéb szakemberek képzése is szükséges. A magyar felsőoktatást nemcsak pedagógusképzésként szeretnénk behatárolni, hanem sokkal szélesebb körben is... A tanévnyitó második szónoka, dr. Alabán Ferenc tanszékvezető tanár a hungarisztikai tanszék munkáját ismertette a hallgatósággal. Hangsúlyozta, hogy az ezredév fordulójáig 250 magyar nyelv,- és irodalom szakos tanár képzésével számolnak. Fontosnak tartják a magyar szakosok magyarországi részképzését és a különböző — rövidebb képzéseken — nyári egyetemeken, tudományos rendezvényeken, diákköri konferenciákon és versenyeken való jelenlétet is. Megjegyezte, hogy 1992. július 1-től az intézmény de jure a Nyitrai Egyetem nevet kapta, de facto azonban az ‘egyetem* nem jött létre. Ámbár a tanszék a Tudományok Karán belül a ‘Hungarisztikai Tanszék’ nevet vette fel, amelynek a jövőre nézve jelentősége van, és küldetése kiszélesedik. Alabán tanár úr szavaiból az alábbi gondolatsort fontosnak tartom szó szerint idézni: ‘Nem látunk konkurens feleket azokban a különböző regionális és helyi kezdeményezésekben, amelyek részben igyekeznek felvállalni a hazai magyar pedagógusképzés gondjait. Nem hiszem, hogy egymás ellen dolgoznánk, amint azt nóhányan gondolják és hirdetik is. Nem hiszem azt sem, hogy egymás kárára lennénk. Végül is egyazon cél érdekében fáradozunk: szakmailag jól felkészített tanítókat és tanárokat akarunk adni a szlovákiai magyarságnak. Úgy látszik azonban, hogy sokszor hiányzik az átgondoltság, a szakszerű koordinálás és a jó szervezés. Közös ügy érdekében, csakis közös akarattal, egymástól nem elszigetelve, jó személyi kapcsolatokkal, politikai állásfoglalások toleranciájával, megbízható szakszerűséggel és kitartó következetességgel tudunk eredményeket elérni..." Az est krónikájához tartozik még, hogy Domsic Márton harmadéves hallgató a diáktanács nevében művelődésre, a Juhász Gyula Ifjúsági Klubban való aktív tevékenységre buzdította társait. Az est fontos része volt a színvonalas műsor, amelyet a diákok adtak, de tarkította Dráfi Mátyás színművész közreműködése is. A műsor utáni fogadás résztvevői: az intézmény régi és mai diákjai, tanárai, valamint a vendégek vitatták a jelent és a jövőt. A többség óvatosan elkerülte a túlzott optimizmus útvesztőit. Motesíky Árpád (A szerző felvételei) Elképzelt levélféle Arany Jánosnak Rozsnyó, okt. 6. 1992 Csípj meg, Jankó! Álom lesz ez! Száznegyvenhét év után ismét Rozsnyón! Ebből is láthatod, hogy most sem Londonból írok, hanem Rozsnyóról. Nem csak Rozsnyóból, hanem Rozsnyóról. Meg magamról is. Hosszú évek után vetett ide sorsom. Nézelődtem a kedves városban, amelyről hajdanán azt írtam Úti jegyzeteimben, hogy "völgyben fekszik magas meredek hegyek között, mint az alamizsnakrajcár a koldus kalapjában". Egyszer csak zajt hallottam. Éneket, beszédeket, meg tapsot. Majdnem olyan volt a zsivaj, mint amilyen 1845-ben verte fel a rozsnyói főteret, amikor küszöbön állt a tisztújítás, s én egész éjszaka nem hunyhattam le a szememet a szobámban, mert az egész az ablakom alatt történt, a főtéri Fekete Sasban. Fekete Sas. Most is az egykori szállásom kőül zajongtak. Kíváncsi lettem, vájom mi az oka? Közelebb menve, elvegyültem a tömegben — mit látok? Saját magammal nézek szembe! Az a másik én hajdanvolt szállásom faláról tekint rám! Márványba faragva. Körötte feliratként a már idézett hasonlat a krajcárról. (Idejövet nekem is eszembe volt. Csak azt nem tudom, mióta füstöl ennyire a krajcár? Nem félnek itt, hogy Ián gr akap a kalap?) Ez ám a dicsőség, aranyos szájú Szent Jánosom! Három napot töltöttem itt egykoron. Igaz, három szép napot, de akkor is nagyon szerethetnek, ha három napért táblát kaptam! Vagy valami más is lehet a dologban? Emléktábla nekem Rozsnyón! Tudod hány helyen illetne sokkal inkább? Ne soroljam. Csak azt sajnálom, hogy Kossuth Lajos, akinek egykor levélben könyörögtem, hogy legyen szabad karom és fejem erejével a hazát szolgálnom, mindezt nem láthatta. Mert láthatta volna ám, ha régi helyén kibírja, a rozsnyói főtéren! Persze kellemesebb neki a mostani múzeum udvarán a szomorúfűz hűvösében... Nem volt nekem e kedves várossal soha bajom. Eztán még úgy sem lesz. Remélem sokáig kibírom itt. Miért is ne, annyi szép beszédet hallottam magamról, hogy aggodalomra semmi okom sem lehet. Virágot, koszorút hoztak, főt hajtottak. Sokan. Szlovákok, magyarok. Este pedig életemet játszotta el egy színész. Hej, színészet! Ki tudja, ha színésszé lettem volna, van-e ma táblám Rozsnyón? A legfelemelőbb érzés az volt, amikor meghallottam, hogy közadakozásból kerülhettem a Sas falára. Mert annyi mindenre kell adakozniuk ma az ottani embereknek. Igazán boldog azonban akkor lennék, ha egyszer mégis láthatna Kossuth is! Ha így történik, írok ismét. , Ölel Sándorod P.S. Legújabb hasonmásomat küldöm. (1992. október 6-án, az aradi vértanúk napján leplezték le Petőfi Sándor emléktábláját — Mézes Árpád szobrász alkotását — Rozsnyón. Bízunk benne, hogy az emléktábla tovább marad eredeti helyén, mint Kossuth Lajos szobra.-g-) A HÉT 11
