A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-30 / 44. szám
SORSOK Ó, azok a mostohák/ Valamennyiük története azonos. Meglehetősen hétköznapi történetek. Nap mint nap megesik, miközben emberek élete megy tönkre. Az egyik szülő elmegy, a gyerek a másikkal marad, aki általában szerencsétlennek, elhagyottnak, becsapottnak érzi magát A statisztikai adatok szerint hazánkban minden tizedik gyerek átéli szülei elválását. Nagy részük életük további folyamán kénytelen új anyukához vagy apukához hozzászokni. Ez pedig nem mindig megy zökkenők nélkül. Két család egy fedél alatt A tizennyolc éves Kinga egyéves kislányával, édesapjával, mostohaanyjával, másfél éves fóltestvéróvel él egy háromszobás panellakásban. — Ötéves voltam, amikor a szüleim elváltak — emlékszik vissza. — Én az apámmal, az akkor másfél éves öcsém pedig az anyámmal maradt. Anyám később férjhez ment, és elköltözött a városból. Az egyik kezemen meg tudnám számolni, hányszor beszélgettem vele azután, hogy elköltözött tőlünk. Az apámmal jól meg-Prikler László illusztrációs felvétele voltunk. Talán furcsán hangzik, de egész harmonikus volt otthon a légkör. Egyáltalán nem hiányzott az anyám. Az első kudarcom az volt, hogy nem sikerült bejutnom az egészségügyi szakközépiskolába. Jobb híján a Jednota szaktanintézetébe mentem. Elsős voltam, amikor édesapám bejelentette, hogy van egy barátnője, akit feleségül szándékozik venni. Nem lelkesedtem túlságosan e hír hallatán, de nem tudtam semmit tenni apám akarata ellen. Az első pillanattól kezdve ellenszenves volt a mostohám. Alighogy hozzánk költözött, máris kicserélte a bútorokat. Ő ilyen kacatok között nem tud élni, hangoztatta, s közben szinte mindent kidobált, amit az apámmal együtt vettünk. Soha az életben nem éreztem annyira szerencsétlennek magam, mint abban az időben. A legszörnyübb az volt, hogy ha konfliktusokra került sor közöttem és a mostohám között, az apám legtöbbször nem mert színt vallani. Tizenhat éves voltam, amikor megismerkedtem a barátommal. O már kiszolgált katona volt, és azt terveztük, hogy minél hamarabb összeházasodunk és albérletbe költözünk. Most, hogy utólag minderre visszagondolok, az az érzésem, hogy nem is szerettem igazán a srácot, csak azért akartam feleségül menni hozzá, hogy mihamarabb elkerüljek otthonról. Még tizenhét éves sem voltam, amikor terhes lettem. Egy május végi szombatra terveztük az esküvőt. Pár nappal a lagzi előtt a vőlegényem autóbalesetben meghalt. Itt maradtam egyedül. Néhány hónappal később megszületett a kislányom. Most otthon vagyok vele meg a mostohámmal és a másfél éves féltestvóremmel. A napjaim túlnyomórészét kénytelen vagyok azzal a nővel tölteni, aki rögtön a megismerkedésünk óta ellenszenves volt nekem. Hiába, ez az én formám — teszi hozzá gúnyos mosoly kíséretében. Kinga úgy véli, az, hogy szinte gyerekfejjel szakadtak ra olyan gondok, amelyeket a felnőttek is nehezen oldanak meg, kizárólag a mostohája "érdeme". Ugyanis — szerinte — az apja második felesége kergette őt abba a helyzetbe, amelyben most van. Nincs lakása, nincs munkahelye, pénze is alig van, de van egy gyereke, akiről gondoskodnia kell. A mostoha — Kinga véleménye szerint — mindent megtesz azért, hogy ő és a lánya minél előbb elköltözzenek a lakásból. Egyelőre azonban nincs hová. Marad az örökös veszekedés, az idegesség. A legszomorúbb az egészben az, hogy nemcsak Kingára hat a szinte már tarthatatlan helyzet, de az egyéves kislányával is problémák vannak. A gyerek nem tud aludni az állandó veszekedések közepette, és nem eszik rendesen. Az anyja pedig attól retteg, nehogy ez az áldatlan állapot kihasson a lánya további életére is. A férj és a volt családja Két meghatározatlan korú, agyonfestett hölgy várakozik mellettem a fodrásznál. Az egyik, a vörös hajú magából kikelve, keresetlen szavakkal panaszkodik a férje volt családjáról. — Az a nő, a férjem volt felesége, egy sárkány — mondja ziláltan. — Teljesen kiszipolyozza a férjem. Az meg hagyja magát. A két gyerek persze segít az anyjának szétverni a házasságunkat. Szörnyű, hogy ebben a drágaságban mennyi pénzt ad a férjem annak a két semmirekellőnek meg az anyjuknak! És ha látnád milyen leveleket írnak az apjuknak! A nő egy összegyűrt rózsaszín borítékot húz elő. Remegő kézzé! kihúzza belőle
