A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-10-23 / 43. szám

Duncan Wallace Az orvosoH is meghalnaH Vincent Carr volt a neve a megboldo­gultnak. Hivatása pszichiáter. A rendőr­felügyelő megtekintette a holttestet, és csak annyit mondott a segédjének, hogy lám-lám, időről időre az ilyen ritka példányok is átköltöznek a másvilágra. — Úgy van — bólintott a rendőr. — Veszélyes egy szakma. Dilinós pasa­sokat gyógyítani... hm, hm... Szóval: nem eszményi időtöltés. — Ezek a bolondok mindent elmon­danak az orvosnak, de aztán megbán­ják, s olyankor mit lehet tenni? A dokit egyszerűen hidegre teszik. — Igen ám, de akkor miért nem dugják a hűtőszekrénybe a tiszteletes urakat? Hiszen azoknak egyenesen a fülükbe súgják a bűneiket. A papok mégis vígan szaladgálnak az utcán. — A papok nem készítenek jegyze­teket. A pszichiáterek nagy figyelmet szentelnek a betegeknek. Könyveket írnak, és az ilyen kötetekben rendszerint megtörtént eseményeket írnak le. Fel­idézik a múltat, és a múlt nem tetszik mindenkinek, nem igaz? — Nem látok semmiféle feljegyzése­ket. — Nagy kár — mondta egykedvűen a rendőrfelügyelő. Az orvosi rendelő fényűzően volt berendezve. A néhai pszichiáter Lon­don legforgalmasabb és egyben lege­lőkelőbb negyedében fogadta a bete­geit. Ebből nem nehéz arra következ­tetni, hogy az orvos, amíg élt, nagylábon élt. A gyilkos pedig nagy szakértelem­mel gyújtotta rá a házat. — Képzeljük el, hogy a gyilkos ismert személyiség. Négyszemközt közölt va­lamit az orvossal, és attól tartott, hogy ezért a könnyelműségért meglakolhat. — Van itt még valami. Ez a környék éjszaka teljesen elhagyatott. Ilyenkor könnyű behatolni a rendelőbe és meg­semmisíteni a bizonyítékokat. Ebben a szakmában fő a diszkréció. Egyet­lenegy nevet sem találtunk feljegyezve a megmaradt könyvekben. A betegsé­gekről valami rejtjeles szöveget firkált össze a doki. Sehol egy nyomocska. Szeretném tudni, hogy a gyilkos miért gyújtott tüzet, amikor a könyvekben nyoma sem maradt a látogatóknak?! — A gyilkos fényes nappal lépett akcióba. Nemcsak attól félt, amit az orvos esetleg feljegyzett, hanem attól is, amit a fejében tarthatott. — Mit tudott meg az orvosról? — Csak annyit, amennyit a titkárnő­jétől hallottam. Mindent felírtam... Az orvos múltja olyan tiszta volt, mint a harmat. Nem voltak úgynevezett "gyanús ügyei", gyanús összekötteté­sei, elismert szakember hírében állt. Tiszteletben tartotta az orvosi etikettet. Nem maradt más hátra, mint meg­hallgatni a pácienseket. Ez szörnyen kellemetlen munkának ígérkezett. Az az ember, aki a pszichiáterhez fordul segítségért, nem szívesen tárgyal a rendőrséggel. A rendőrfelügyelő azon­ban nem csüggedt. Természetesen nem vette biztosra, hogy a kezeiteket mind egy szálig megtalálja, de az orvos titkárnője emlékezetből összeállította azok névsorát, akik a doki állandó vendégei voltak. A lista teljes, mondta a miss. Ebben pedig hinni kellett. Az orvos csak a látogatók nevét írta be egy könyvbe, de ezt az év végén mindig megsemmisítette. Az utolsó két év jegyzéke mégis érintetlen maradt. Ezek­ből a könyvekből kitetszett, hogy a titkárnőnek kiváló az emlékezőtehetsé­ge, habár itt-ott előbukkant olyan név is, amelyeknek a hölgy nem tulajdonított nagyobb fontosságot. A rendőrfelügyelő éppen ezt a négy nevet kerekítette be, mert feltételezte, hogy az orvos ezeket a betegeket a legnagyobb diszkrécióval kezelte. Mit lehetett tenni? Fellapozta a tele­fonkönyvet és megkereste ezeket az embereket: Smith, Murray — százával hemzsegtek a telefonkönyvben. Ez a Travanti, hm, ez igen, ez valami ritka név. A telefonkönyvben csak egy Travantit talált: egyetemi tanár, iroda­lomtörténész. A rendőrfelügyelő elha­tározta, hogy azonnal meglátogatja. A tanár hanyag ember benyomását keltette. A rendőrfelügyelő gyorsan a tárgyra tért: — Tanár úr, ön biztosan elolvasta az újságban a hírt. Carr doktort megölték a rendelőjében. Ismerte a dokit? — Carr? — A tanár idegesen forgatta a könyveit. — Ismerősen cseng a neve. — Sohasem találkozott vele? — Nem. — Megtaláltuk az ön vezetéknevét a betegkönyvben. Ezt mivel magyarázza? — Eh! Váratlanul megérkezett a nagybácsim Kanadából — dühöngött Travanti. ,— Összeomlott, ápolásra szorult. Én hallottam erről a Cárról. Mondtam a nagybácsimnak, hogy láto­gassa meg, de azóta nem hallottam róla semmit, nem is találkoztunk. Sze­gény Edmond... — Hol találom meg a maga szegény Edmondját? — Fogalmam sincs róla. Megérkezett, meglátogatott és nyoma veszett. — Ön viccel velem? — Elmondtam a lényeget. — Ez minden? Gondolkozzon. — Ugyan másszon le már rólam. A rendőrfelügyelő elégedetten hagyta el a professzor szobáját. Ez az úriember gyorsan kitalált egy mesét a kanadai nagybácsikáról, és erre minden bi­zonnyal nyomós oka lehetett. A ren­dőrfelügyelő meglátogatta régi barátját, bizonyos Lee Saegert, a neves irodal­márt. — Mit tudsz erről a Travantiról? — Travanti? Egész életét egy írónak szánta. Ismered a költőt? Felician Lehnert? — ÉJ még? — Öreg, akár a tölgy, és nagy tiszteletben tartják. Mégis azt mesélik, hogy az utóbbi időben szellemileg alaposan legyengült. Ez a Travanti sokat tett érte. O dobta a piacra a mester gyermekkori munkáit, azokat, amelyek még nem láttak nyomdafesté­ket. — Lehner tehát csodagyerek volt? — Ezt tudta meg Travanti... Néhány nappal a megtörténtek után a rendőrfelügyelő neje kávézás közben vallatóra fogta az urát: — Nos? Hogyan fogadott a mester? Bejutottál hozzá? — Természetesen. Most már minden világos. — Valóban? — Igen. Úgy mutatkoztam be neki, mint egyik imádója. Mindenről beszél­gettünk, de a pszichiáterről nem esett szó. Ez a Lehner kiváló erőben van, fizikailag gondolom. Mesélt, csak me­sélt, természetesen önmagáról, hogy úgy meg így, ilyen Wunderkind volt, olyan Wunderkind. Nagy és elismert

Next

/
Thumbnails
Contents