A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-23 / 43. szám
FIGYELŐ EMLÉKEZZÜNK RÉGIEKRŐL Hét esztendeje immár, hogy Koncsol László és a diósförgepatonyiak egymásra találtak. Kiváló irodalomkritikusunk az őt ért sorozatos megaláztatások és kiadói packázások hatására, hosszú belső vívódás után fogadta el a barátok által "megszervezett" felkérést: legyen Diósförgepatony krónikása. Ehhez a "státuszhoz" némi furfangra és a helybeli szövetkezet vezetőinek megértő közreműködésére is szükség volt. Aligha akadt az idő tájt széles e hazában Koncsol László mellett még egy helytörténész, akinek a havi bérét egy földműves-szövetkezet folyósította volna. Koncsol számára Diósförgepatony azilum és feladat lett egyszerre, s bár tudom, hogy hevesen tiltakozna az összehasonlítás ellen, előttem mégis a Tanú című folyóiratot egymaga szerkesztő és teleíró fiatal Németh László alakja villan fel egy pillanatra, amikor László barátomat hallgatom, amint munkájáról és terveiről beszél. Lelkes Vince diósförgepatonyi polgármester meghatódottan és egy kis büszkeséggel a hangjában a következőket mondta: Koncsol Lászlónak lett egy Diósförgepatonyja, és nekünk lett egy Koncsol Lászlónk, s úgy tűnik ez most már sírig tartó kapcsolat lesz, sőt, talán azon is túlmutató... Koncsol a falu közel ezeréves múltját feltárandó szegődött el Diósförgepatonyba, s ezt a megbízatást becsülettel teljesíti, amelyet több kisebb-nagyobb munka is tanúsít. Egy kis füzetben foglalta össze a dióspatonyi Barátság Kórus működésének krónikáját, s noha a téma szerénynek mutatkozott, Koncsol a tőle megszokott alapossággal végezte el a vállalt feladatot. Az arra méltót a szerencse és a véletlen is segíti, így születhetett meg az Öt levél című dokumentumkötet, amelyben Félegyháziné Gregosits Irén — egykor Dióspatonyban is működő — tanítónő vallomásait és visszaemlékezéseit adta közre, hatalmas jegyzetapparátus kíséretében. Ezeket a leveleket annak idején lapunk közölte először, s a kedves olvasó bizonyára emlékszik azokra a további cikkekre és sorozatokra is, amelyek Koncsol László helytörténeti búvárkodásainak eredményeként láthattak lapunk hasábjain napvilágot. Ezekből az írásokból előreláthatólag újabb kötetek születnek, s ahogy Koncsol Lászlótól megtudtam, Csallóközi Füzetek címmel olyan sorozatot is tervez, amelyben közreadná a Csallóközről már korábban megjelent munkákat és azokat az újabb, eddig még könyv alakban nem publikált dolgozatokat is, amelyek saját kutatásainak gyümölcsei. Legújabb könyve — Diósförgepatony — megjelenésének ürügyén a diósförgepatonyi polgármester egy kis konferenciát szervezett a faluban, s meghívta ide a sajtó képviselőit is, akiket erről a kölcsönösen termékeny együttműködésről tájékoztatott. Megtudhattuk tőle azt is, hogy a helyi önkormányzat nem csekély összegeket fordít minden nemes kezdeményezés támogatására, így például az iskolai könyvtár fejlesztésére, a helyi kulturális élet fellendítésére, de juttatott már pénzt a Márai Alapítvány és a Simonyi Alapítvány számlájára is, és nem közömbös számára a helyi sportélet sem. Külön is kiemelném azt a hatvanezer koronát, amelyet a dunaszerdahelyi kórház javára fordítottak, de a mihályfai rendelőintézetnek is adományoztak közel harmincezret. Ezeknek a tényeknek a tükrében talán már nem is annyira meglepő a diósförgepatonyiak készsége, hogy elvállalták Koncsol László szponzorálását egy olyan korban, amikor ezt a kifejezést még hírből sem nagyon ismerték erre felé. Nem lenne azonban teljes a kép, ha megfeledkeznénk a győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola tanárairól és magyarságkutatási munkacsoportjának tagjairól, akik önzetlenül támogatták Koncsol kutatásait, és előteremtették a szükséges pénz egy részét is a helytörténeti kiadványok megjelentetéséhez. S ha már a győriekről esett szó, említsük meg azt is, hogy egy átfogó regionális kutatóprogram keretében rendszeresen tanulmányozzák a diósförgepatonyiak életét és közművelődési-kulturális aktivitását. Idei Mihály, a kutatócsoport egyik vezetője elmondta, hogy párhuzamosan végeznek adatgyűjtést az ausztriai Burgenland tartomány néhány magyarok lakta településén is. Koncsol László De térjünk vissza a most megjelent könyvhöz, amelyről összeállítója és a bevezető történelmi vázlat szerzője, Koncsol László elmondta, hogy nemcsak a diósförgepatonyiaknak szánta, hanem a környező falvak népének is, elvégre mindaz, ami ebben a történelmi olvasókönyvben található, az többé-kevésbé az ő múltjuk is egy kicsit. Már régen nem csupán Diósförgepatonyról van itt szó — véli Koncsol —, hanem az egész Csallóközről, sőt, a szlovákiai magyarságról. Diósförgepatony csak egy kristályosodási pont, ahonnan koncentrikus körök mentén tovaterjedhet a gondolat és a példa, s legfőbbképpen az ösztönző erő, a buzdítás. Ahány falu és város, annyi elvégzendő feladatbokor; ha erőt merítünk egymás példájából, akkor semmiféle veszedelemtől nem kell félnünk. A múlt ismerete nélkül nem lehet teljes értékű a jelen, és bizonytalanná válhat a jövő. Ezért kell mindenütt az anyagi áldozatvállalás is, hogy a múlt hibáiból okulhassunk, de ugyanakkor erőt is merítsünk őseink példájából a mostani küzdelmekhez. Balról: Koncsol László, Lelkes Vince és Idei Mihály 10 A HÉT Lacza Tihamér (Fotó: Nagy László)
