A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-16 / 42. szám
ÉGTÁJAK Rudolf Sloboda Virágba borul a szarkaláb Sötét éjszaka volt, újhold — ezt a szót gyerekkoromban nem értettem. A naptárban írták. Ellentéte a telihold volt. Azt nem szerettem, mert úgy hittem, hogy nem szabad aludni, hiszen a hold munkára kényszerít bennünket. A koporsót mögöttem hozták. Egész életemben féltem a koporsóktól, bármilyen parádésak voltak is. A szülőfalumba visznek eltemetni, apám mellé, aki kilenc éve halt meg. Mindig így kívántam. Közös keresztünk lesz, mert a nevünk is egyforma. Olykor teljes öntudatlanságba zuhantam. Az volt az a semmi. Az öntudatlanságra azért jöttem rá, mert már Újfaluhoz közeledtünk, de nem mentünk keresztül sem Magyarfalun, sem Zohoron. A mezőn mentünk, néma volt minden, de nem tudni, ősz volt-e valóban. Igaz, hallottam a sírást, olyan hangokat, amilyeneket temetéseken hallani. Megkérdezem a barátnőmtől, aki jobb felől tartott a hónom alatt: "Katka, nem vagygk nehéz?" De nem hallotta. Élt, füle csak az élők számára volt nyitott. A másik oldalról Zuzka tartott, ő sem hallotta a kérdésemet. Amikor a nyitott sírhoz értünk, vártam, hogyan csúsztatnak majd bele a koporsóba. Felszöktem a fára, onnan figyelem. Senki sem keresett. A test ugyanis a koporsóban volt, a fán csak Én voltam, a lélek. Gyászbeszédeket tartottak. Képviseltették magukat a világ összes egyházai, minden szervezet és párt, a békemozgalmak, távoli országok tiltott és illegális erői, egyesek katonai egyenruhában, mások turbánban-, indiai nők, kínai nők, félmeztelen asszonyok az óceániai szigetekről. Kérdezem magamtól: "Nem ez az ítélet napja?" 16 A HÉT A gyászszertartás csak nem akart véget érni. Lemásztam a fáról és az élők között ténfergek. Természetesen senki sem látott, nem is érzékelt. Hazamegyek a szülőházamba, ahol minden rendben. Éjszaka volt, sötét, ám láttam, hogy az akácfa alatt élő siklóm éppen vadászni indul, másutt a sündisznó neszez családja körében, fejem fölött elrepült egy denevér. Alszanak a kutyák meg a cicák, látom, tejből még tartalékot is öntöttek nekik, a kutyaól előtt pedig gyönyörű csontok vannak. A kutyák sem szimatoltak meg. Bemásztam hozzájuk az ólba, onnan nézem az udvart, ahol egész életemben jártam-keltem, gyerekkoromban . játszottam, később könyvek mellett is üldögéltem. Bemegyek a lakásba. Az ágyat már eltávolították, már az udvaron szellőzik. Zümmög a hűtőgép, s látom, hogy megáll a villanyóra, mikor a hűtőgép kikapcsol. Kimegyek a ház fölötti dombra, a bozótba, és hangot hallok: — Gyere! Nézkélek mindenfelé, sehol sem látok senkit. — Gyere csak — hallom újra a hangot. Már tudom. Apám. Ez az ő hangja. Átvágom magam a bozóton, megyek a hang után, de apámat nem látom. — Hol vagy? — kérdem. Apám válaszol, bár nem látom, a hangja pedig közvetlenül mellettem van: — Itt vagyok. Hull a könnyem örömömben, Mindig azt akartam a legjobban, arra vágytam a legjobban, hogy egyszer találkozzam halott apámmal. Végtelenül boldog vagyok, meg akarom érinteni apámat, de nincs testünk. Apám azt mondja: — Ne haragudj, amiért nem voltam a temetésen, az téged csak megtévesztett volna. Tudtam, hogy ide jössz, hogy ezt a helyet szereted. Látom, hogy csodaszép réten találjuk magunkat, keleten fehérük az égbolt. Megkérdezem: — Apa, és hol vagyunk, a mennyben vagy a pokolban? Hol laksz?
