A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-16 / 42. szám
SORSOK Anyának lenni gyönyörű dolog, de akadnak pillanatok, amikor nagyon nehéz. S bizony vannak asszonyok, akiknek mindig az, mert cipelniük kell sorsuk keresztjét. Viola Katalin igaz ember, hisz nehéz anyaságát minden körülmények között vállalja. Nem könnyű szívvel állt kötélnek, amikor szóba került egy esetleges beszélgetés lehetősége. Végül úgy döntött mesél a maga, s fia sorsáról, életéről, amely immáron elválaszthatatlanul összekapcsolódott. A beszélgetésből majdnem vallomás lett. A szomorú, zaklatott monológot helyenként fájdalmas sírás szakította meg. Pedig Viola Katalin leginkább befelé sír. MÉHÉDŇEK GYÜMÖLCSE (FEJEZETEK AZ ANYASÁGRÓL — IV.) — Nagyon vártuk a kisbabát, s örültem a második terhességemnek. 1977-ben megszületett Attila... Az igazat megvallva, terhességem idején gondjaim voltak az egészségemmel... Amikor a világra jött a várva várt gyerek, már ott a kórházban közölték velem, hogy néhány rendellenességet fedeztek fel nála, főleg a szívén, ám úgy nyilatkoztak, hogy nem annyira komoly. Kivizsgálták és próbáltak megnyugtatni, hogy nem reménytelen a dolog. Nagyon ideges voltam. Egy hónapos lehetett a baba, amikor valamiféle influenzán esett át. Tulajdonképpen máig sem tudom igazán, hogy mi volt az, de bénulást okozott a fiamnál. Ettől a perctől kezdve megkezdődött a kálváriánk az orvosokkal. Pozsonyban nincs olyan kórház, ahol ne lettünk volna. Hol a fejével, hol a szívével vagy az emésztésével volt gond. Sokrétű a betegsége. A hónapok múltával egyre több és több problémát fedeztek fel a szervezete működésében. Közölték velem, nem sok remény van, a gyógyulásra, az esetleges jobbulásra. Én persze évek hosszú során át reménykedtem, hogy csak jobb lesz, talán történik valami, míg a végén rá kellett jönnöm arra, hogy erőfeszítésünk eredménye a nullával egyenlő. Az egyik pozsonyi kórház ideggyógyászatának a főorvosa többszöri alapos kivizsgálás után közölte velünk, hogy az egyetlen "megoldás", ha speciális intézetben helyezzük el a fiamat... Én ezt... nem tudtam megtenni. Nem vitt rá a lelkiismeretem, mert nagyon szeretem a gyereket. Ö is az enyém, akár a nagyobbik, és talán éppen ennek a szegénynek van a legnagyobb szüksége arra, hogy szeressék... — Hogyan lehet megbarátkozni a gondolattal, hogy a tények megváltoztathatatlanok, ennek most már így kell lenni... — Nem tudtam napirendre térni afölött, hogy Attila ilyen beteg. Még ma is... tizenöt év után... mindennap felteszem magamnak a kérdést, hogy miért kell ennek így lenni?! Miért nem lehet ez a szegény gyerek egészséges... Mindennap megsiratom... Belenyugodni ebbe nem lehet, legfeljebb tenni kell a dolgokat, s szeretni kell... mert van. Ha beadtuk volna valamilyen intézetbe... akkor azon járt volna az eszem, hogy hátha itthon mégiscsak javult volna az állapota... soha sem bocsátottam volna meg magamnak. Ennyi év után sem tudnám rávenni magam, hogy megváljak a gyerektől. Úgy gondolom, idegen helyen nem tudnák neki azt a szeretetet megadni, amit itthon kap, amit mi adunk neki. Pedig szellemileg és testileg teljesen fogyatékos, de akármilyen beteg is, észrevesszük, hogy ha szeretjük, foglalkozunk vele, örül neki. Ha beadtam volna intézetbe, talán senki sem akadt volna, aki megszeretgesse. Az anyai szeretetet senki sem pótolta volna. — Nehéz ilyet mondani, de önnek talán egyfajta "megkönnyebbülést" jelenthetett volna, ha speciális otthonban helyezik el a gyermeket... — Én ismerem önmagamat annyira, hogy tudjam, nem lett volna nyugtom a gondolattól, hogy mi van Attilával... — Persze ez a megoldás főleg öntől kívánt óriási áldozatkészséget... — Mindenről le kellett mondanunk. Amióta megvan a gyerek, sem ón, sem a férjem mozdulni sem tudunk itthonról. Másoknál természetes dolog, hogy a család együtt kirándulhat, szórakozhat. Nekünk semmi ilyesmiben nem volt részünk. Mi állandóan itthon vagyunk Attilával. Gondozzuk, neveljük, amit tudunk, mindent megteszünk érte. Ez a sorsunk. Semmi más. Mindenről le kellett mondanunk. Amióta megszületett a gyerek, csak egyszer mentünk el otthonról. Esküvőre voltunk hivatalosak a faluban. A nagyszülők vigyáztak a fiamra, de éjjel azért mégis hazaugrottam megnézni, mi van vele. Nekem csak ő van, szeretem és nem adnám oda senkinek sem. Azt lehet mondani, hogy minden erőmet ebbe a gyerekbe fektettem bele, mindig azon jár az eszem, hogy eleget tudjak tenni szegénykémnek. Pedig már nagyon nehéz, nagy, nem könnyű emelgetni. De ha arra gondolok, hogy egyszer elfogy az erőm és nem bírom..., elfog a keserűség. Istenem, mi lesz vele? S mi lenne vele akkor, ha velem ne adj isten történne valami? Akkor biztosan intézetbe kerülne. De amíg az erőm engedi, ez nem fog megtörténni. Ennek a gyereknek sokkal nagyobb szüksége van a szeretetre, mint egy egészségesnek. — Hogy viseli mindezt a terhet, hogyan próbálja elriasztani súlyos gondolatait? — Erre talán csak az tud válaszolni, akinek hasonló beteg gyermeke van, s aki ugyanúgy szereti és ugyanúgy ragaszkodik hozzá, mint én. Vannak azért olyan szülők is, akik nagyon könnyen le tudnak mondani az ilyen gyerekekről. Sokkal egészségesebbek is kerültek már intézetbe. Róluk nagyon rövid időn belül elfeledkeznek. Én nem ilyen vagyok. Még azt is nehezen viseltem, amikor Attila kórházban volt. Minden este azzal feküdtem le, hogy "jaj istenem, mi lehet szegénnyel?”. Reggel az volt az első dolgom, hogy szaladtam utána. Nekem már nagyon sokan mondták, hogy legalább egy időre váljak meg tőle, hiszen tönkremegyek én is... Tönkre is mentem. Nehezen bírom, de csinálom... Attila nem érti azt, amit mondunk neki, de amikor etetgetem és hirtelen elkeseredem, mindig azt mondom neki: "Édes kisfiam, amíg anyád él, addig te nem kerülsz intézetbe." — Egész embert kíván a gyerekkel való foglalatoskodás, s emellett el kell még végeznie a házimunkát, a teendőket a kertben, a ház körül... Hogyan győzi? — Attila nem tud járni, legfeljebb felülni az ágyában. Rágni sem tud, az ételt mixelni kell. Reggel rendbeteszem, s úgy végzem a napi teendőimet, hogy naponta számtalanszor be-befutok a szobájába. Korán kelek, késő éjjel fekszem, mert Attila csak éjjel tizenegy felé tud elaludni. Utána nekem még rengeteg a teendőm. S ez így megy napról napra. Úgy kell vele bánni, mint egy kisbabával. Sok a gond vele. Mint már említettem, mozdulni sem tudunk tőle. Ha jobban belegondolok, kire is bízhatnám rá? Senkire. Csak én tudok vele bánni, csak én ismerem igazán. Egy ekkora beteg gyereket csak magamra bízhatok... Ha valami elintéznivalóm akad, megvárom, amíg az uram hazajön, s akkor elfutok otthonról. 6 A HÉT
