A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-09 / 41. szám
FIGYELŐ Továbbképzés Erdélyben — kérdőjelekkel! Nagyon megörültem, amikor értesültem róla, hogy a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének titkársága a pedagógusok számára nyári továbbképzést szervez. Az értesítés különösen azért is vonzó volt, mert Erdélybe szólt. Sohasem jártam a Székelyföldön, a Tündérkertet csak olvasmányaimból és mások elbeszéléséből ismertem. Nagyon vágytam erre a gyönyörű földre lépni, látni és megismerni az ottani embereket, a székelyeket. Hallani akartam ízes beszédüket, gyönyörködni egyenes, szókimondó jellemükben. Amit kaptam, az felülmúlta a várakozásaimat, és élményt jelent egy életre. Ugyanakkor, mikor a programot megkaptuk, értetlenül és kissé ijedten meredtem a papírra. Hogy jussak én el Csíkszeredába? Nem ismertem az ottani utazási lehetőségeket, se az árát, se kulturáltságát — és akiket erről kérdeztem, jól rám ijesztettek. Iskolánkból kolléganőmmel ketten jelentkeztünk, de még ketten is féltünk nekivágni a nagy útnak. Mivel a szövetség titkársága szűkszavúan még annyit közölt, hogy az utat szervezzük meg egymás között, én telefonon kértem őket, hogy küldjék el a jelentkezők névsorát. Mindenkinek levelet írtam, értesítsenek, hogy honnan, mikor, milyen járművel indulnak, és mi kolléganőmmel szívesen csatlakoznánk. Nagyon hamar jöttek a válaszok. Mindenki így vélekedett: Ha a szövetség titkársága így "szervezi" az utazást, lemond a továbbképzésről. Ezután telefonon beszéltem Pukkai elnök úrral, és elmondtam aggályaimat: Félő, hogy meghiúsul az egész tanfolyam. Az újságok arról írnak, hogy Romániában kockázatos vállalkozás autóval utazni, mert a benzinellátás ugyancsak akadozik, tehát szükséges lenne egy közös jármű. Végül is lett — köszönjük a szövetség titkárságának, hogy autóbuszt biztosított számunkra. Tehát már a készülődés időszaka sok zűrzavarral volt terhes. Az időzítés, az indulás időpontja sem volt szerencsés. A Nyugat-Szlovákiából utazók június 30-án reggel indultak Pozsonyból, tehát a bizonyítványosztáson már nem voltak otthon. Kolléganőm és én még végigcsináltuk az egész évvégi hajrát. Jobb lett volna a tanév befejezése után 2—3 nappal indulnunk. Mint utóbb kiderült, ott sem volt ideális ez az időpont. Sok iskolát, líceumot meglátogattunk. Mindenütt folytak az érettségik és a felvételi vizsgák. A nagyon kedves és szívélyes kollégák legalább olyan fáradtak voltak, mint mi. A délelőtti fárasztó vizsgáztatások és az írásbeli dolgozatok késő éjjelbe nyúló javítása közben még vendégeket fogadni, azokat szívvel-lélekkel ellátni — nem kis próbatétel volt. De remekül állták a sarat! Bizonyára, ha megfelelőbb időben megyünk, közülünk is sokkal többen jelentkeztek volna. Nagy kár, hogy az egész autóbuszban csak tizenketten voltunk, és ebből is csak nyolc tanító vett részt az utazáson. 12 A HÉT A kezdeti problémák után az igazi jéghideg zuhanyt a magyar—román határon kaptuk. Nem léphetjük át a határt, mert nem jó a magyar nyelvű meghívólevelünk, ráadásul a pecsét is halvány, szinte olvashatatlan. (Egyébként tényleg az volt.) Este tíz óra is elmúlt már, amikor visszaküldték bennünket a mogorva vámtisztek. Kissé kétségbeestünk, de miért csak most és itt tudjuk meg, hogy milyen meghívólevél kell? Erre persze ott nekünk senki sem felelt. Az éjjelt az autóbuszban kínlódtuk végig, és reggel, kívülállók segítségével ugyan, de kezünkben volt a hivatalos, román nyelvű és pecsétű meghívólevél. 15 órai várakozás után végre beléphettünk Románia földjére. A körülmények bizony sokkal szegényebbek, mint a mieink, de hozzánk képest rengeteg lelki többlettel rendelkeznek. Kányádi Sándor írja egyik szépséges versében: "Vannak vidékek legbelül". A székelyföldi emberek feltárták előttünk ezeket a gyönyörű belső vidékeket a vadregényes erdélyi tájak mellett. Találkoztunk Hargita és Kovászna megyei főtanfelügyelőkkel, tanfelügyelőkkel, négy líceum és egy tanítóképző igazgatójával, tanítóival. Beszéltünk velük az oktatás szervezéséről és felépítéséről, a lehetőségekről, a gondjaikról, eredményeikről, módszereikről. Elvittek bennünket a történelmi és irodalmi nagyságok nyomába. Voltunk Farkaslakán Tamási Áron szülőházában, megnéztük a Petőfi-múzeumot és az 1848-as hősök emlékművét Fehéregyházán. Láttuk Petőfi körtefáját Székelykeresztúron, jártunk Segesvár ódon házai között. Ellátogattunk Mikes Kelemen emlékművéhez Zágonba, hallgattuk Mikes tölgyfáinak a zúgását. Megálltunk a rnadéfalvi veszedelem emlékművénél, megtekintettük Kézdivásárhelyen a Gábor Áron Múzeumot. Láttunk itt egy csodálatos babakiállítást. 80 baba volt felöltöztetve népviseletbe. Bármerre mentünk, mindenütt elbűvöltek bennünket a székelyföldi magyar emberek a nyíltságukkal, őszinteségükkel, pallérozott tudásukkal, tiszta szép beszédükkel. Lenyűgöző volt a hűségük, szinte megszállottságuk, amellyel bemutatták vidékük nevezetességeit, emlékeiket. A hagyományaikhoz nagyon ragaszkodnak. Talán éppen azért, mert ezt az egyet — a magyarságukat nem veheti el tőlük senki. Igazi székely makacssággal ragaszkodnak hitükhöz, igazukhoz. A Sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Líceum igazgatója elmondta, hogy a céljukat mindig úgy igyekeznek elérni, ahogy lehet. Olykor bőszen harcolva, mint az oroszlán, máskor alattomosan, mint a kigyó, vagy éppen ravaszul, mint a róka. Mert bizony nyíltan nem mindig lehet. Mi is tapasztaltuk, hogy a múlt szelleme még mindig kísért Romániában. A gyanakvás, gyanúsítás, bizalmatlanság, megfigyelés, nyomonkövetés még most is él. Éppen azért volt megrendítő, hogy az emberhez méltatlan sorsuk ellenére mennyire szépek és épek ők emberileg. Mellettük kicsinek, satnyának és vérszegénynek éreztem magam, főképpen a magyarságunkat illetően. Azt hiszem, a magyarországi magyarok ugyancsak tanulhatnak tőlük. Még azóta is az erdélyi élmények enyhe kábulatában élek. Nincs nap, hogy ne gondolnék rájuk. Nagyon sokszor eszembe jutnak rokonszenves társaim, és az a két kedves galántai sofőr, akik végighordoztak bennünket egész Székelyföldön. Az úton hazafelé, a román—magyar határon újabb megpróbáltatás várt ránk. 13 órai várakozás után sem akartak bennünket átengedni. Nevetségesen kevés holminkkal együtt visszafordítottak bennünket. És mikor hullafáradtan, pénz és élelem nélkül, már 24 órája ültünk az autóbuszban, és visszaküldték, megéreztük a saját bőrünkön, milyen az, mikor semmit se követett el valaki, mégis megleckéztetik, megalázzák. Ehhez nagyon értenek. Azóta is töprengek rajta. Visszafelé azért kötöttek belénk, mert már a belépéskor megjegyezték csoportunkat. Vagy odafelé is — a szabálytalan meghívólevél mellett — az igazi baj az volt, hogy magyarok vagyunk. Mindenesetre kitűnik a tanulság a mindenkori szervezők számára. Nagy felelősséggel jár a szervezés, és lehetőleg a részleteket is végig kell gondolni, hogy ártatlan emberek ne kerüljenek megalázó helyzetbe csak azért, mert a szervezésben hiányosságok voltak. Utólag szereztem róla tudomást, hogy a szervezést tőlünk, a tagoktól várta volna el a szövetség titkársága, merthogy mi vagyunk a szövetség. Annak ellenére, hogy sem én, sem más a tagok közül nem jelentkezett a szervezésre, az ajánlat mégis fennállt, tehát valaki szervezte, és a hiányosságokért ő a felelős. Viszont úgy gondolom, hogy a szövetség titkárságának kellene megtalálnia a megfelelő embereket, a jó szervezőket. Mert a pedagógusnak elsősorban nem ez a dolga. A kötelességei közé tartozik az is, hogy megpihenjen, feltöltődjön, hogy a továbbiakban jól végezhesse munkáját. És a pihenése akkor igazi, ha nem megpróbáltatásokkal terhes. Bár én, a megpróbáltatások ellenére jövőre is elmennék. Még igy is megérte! Gál Dezsóné
