A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-10-02 / 40. szám

SZABADIDŐ

A templom őre

A lakótelepünkön templom épül. Nem tudom, milyen templom lesz, katolikus, lutheránus, kálvinista, izraelita, netán ökumenikus. Magyar kőművesek építik, vagy legalábbis olyan kőművesek, akik magyarul beszélnek. Piros téglából épül, s még csak félig van kész, vagy félig sem, de máris különb, mint a körülötte lévő sokemeletes panelszömyűségek.

A jó múltkor éjjeliőrt kerestek az építkezésre, arra gondoltam, hogy jelentkezem, úgyis nagyon rosszul alszom, s mindegy, hol nem alszik az ember, illetve egyáltalán nem mindegy, hiszen a templomépítők megfizetik a nemalvást (ezerötszáz korona), de mire végül is úgy döntöttem, hogy elvállalom az éjjeli strázsálást, egyik ismerősöm már megelőzött. Kapott egy szép fekete német juhászkutyát, egy hatalmas villanylámpát és egy vízhatlan köpenyt. A kutyát egy hétig csak szelídítgette, szoktatgatta magához, eleinte elég kevés sikerrel, az izmos véreb néha bizony úgy vonszolta maga után G. barátomat, hogy nem egyszer felbukfencezett, igaz a pórázt akkor sem eresztette el.

Délután hat órakor már az épülő templom körül mászkált a kutyájával, az minden járókelőt, aki közelebb merészkedett a körülkerített telekhez, veszettül megugatott. De G. sem ismert meg ilyenkor senkit, komor arccal, barátságtalan tekintettel nézett el a fejünk fölött.

Délelőtt nem lehetett őt látni, ilyenkor nyilván aludt, de délben, délután megjelent az utcán, vagy a házak mögötti játszótéren, és a kutyáját sétáltatta, néha a Lima nevet viselő köpködőbe is benézett, Nérót a sarokba ültette, rendelt magának egy rummal dúsított sört, s a kártyázóknak ldbicelt. A kutya gyakran minden látható ok nélkül morogni, sőt, vadul ugatni kezdett, a kártyások ilyenkor még vadabbul ordítoztak az éjjeliőrre, és "munkatársára".

Szerdán, azaz tegnapelőtt is ott találtam G.-t és kutyáját a köpködőben, de most külön asztalnál ült, s amikor meglátott, intett, hogy üljek hozzá, majd a pincért magához intve nekem is rendelt egy korsó sört. Azt mondta, ideges, mert valakivel találkoznia kellene, de az illető már több mint egy félórát késik.

— Aki késik, nem múlik — bölcselkedtem, s igazam volt, mert öt percet sem ültem az éjjeliőr asztalánál, mellénk telepedett egy magas, szőke, jól öltözött fiatalember, s halkan tárgyalni kezdett valamiről G.-vel. Nem hallottam minden szavukat, de úgy vettem észre, valamire alkudoznak; egy negyed óráig susmogtak, majd a szőke G. tenyerébe csapott, és átnyújtott neki egy kék, ropogós ezer koronást. Az éjjeliőr eloldotta kutyája pórázát az asztallábtól, és átadta a szőke fiatalembernek, aztán intett, hogy várjak, mindjárt jön. Kildsérte kuncsaftját a kocsmából.

Nem jött vissza. Egy ideig még elücsörögtem a sör mellett, azon tűnődtem, azért ehhez mégiscsak bátorság, sőt, jó adag szélhámosság kell, hogy valaki eladja a más kutyáját.

Ám aznap este még dolgom akadt az épülő templom tájékán, pontosabban az egyik éjjelnappal nyitva tartó boltban vásároltam kenyeret, tejet, ezt-azt. Amikor a félkész templom előtt elmentem, még eszeveszetebb ugatás kisért, mint máskor. Úgy látszik, gondoltam, G-nek nem sikerült az üzlet, a kutyát visszahozták.

Tegnap aztán megint találkoztam vele, egyedül, fütyörészve jött felém, alaposan be volt pityókázva.

— No, mi van, szomszéd, hát visszaadták a kutyáját? — kérdeztem kissé gúnyosan.

— Dehogy adták! Már miért adták volna vissza? — nézett rám értetlenül.

— Az este jártam az építkezés mellett, s Néró úgy megugatott, hogy majdnem infarktust kaptam.

G. nagyot nevetett.

— No, ne mondja! Hát miért nem vágott hozzá egy féltéglát? Vagy nem látta őt a sötétben?

Elámultam, s hirtelen eszembe jutott, hogy tényleg nem láttam én azt a kutyát az este, pedig nem volt túlságosan sötét.

De ekkor G. már elfordult, száját az égre tátotta, s olyan hangosan kezdett el ugatni, hogy a járókelők rémülten félreugrottak.

— Most már világos? — kérdezte, s nevetve elsomfordált.

ZS. NAGY LAJOS

Ólomkatona csillagászati áron

Roppan a kalapács, kezek emelkednek a magasba, egyre forróbb a hangulat, magasabb a licit. A végső összeg nyolcezer font, s a boldog tulajdonos viheti a portékát: öt fényesre suvickolt öt centi magas ólomkatonát, a hozzájuk tartozó ágyúval és puskákkal, öszszesen 13 darabot.

Hogy ilyen kincs van a birtokában, azt bizonyára nem gondolta az angol kisfiú, akit szülei 1940-ben a lovas tüzérség mintájára készült kis csapattal megleptek. A készlet, amely annak idején a "könnyelmű" szülőknek tíz shilling és hat pennyjóbe került, ma már valódi ritkaság. 1966-ban — talán arra gondolva, hogy az atomfegyverek és az elektronika korában ilyesmi már nem cikk — felhagyott előállításukkal a William Britain és fia cég, amely 1893-tól gyártott ólomkatona-készleteket. Pedig rendkívül változatos összetételű "hadseregek" kerültek ki üzemeiből: sokféle olyan öltözetű és felszerelésű harcos, mint aki a brit birodalom távoli területein szolgálta fegyverrel a királyságot. Az első világháború után újabb ötletek adódtak: már nemcsak a különböző fegyvernemekhez tartozó katonák és szorosan vett hadfelszerelésük került a készletekbe, hanem egész falvak (amelyeket a játókhadseregek elfoglaltak) sokféle lakójukkal, gazdaságok, állatok stb. Minden fiúcska álma-vágya volt egy-egy ilyen készlet... Az

ólomkatona-ipart és -fogyasztást roppant komolyan vették: a krónika feljegyezte, hogy a húszas években V. György király, egy játókkiál- Irtást megnyitván, rosszallását fejezte ki a gyártóknak. — Nem teljes ez a falu, hol marad a bolondja!? — csóválta a fejét.

Az ólomkatonák árfolyama kétévente megduplázódik. Nem könnyű a keresletet kielégíteni: mint afféle játék, a legtöbb egykori készlet hiányosan maradt fenn, a gyerekszobákban szanaszét gurult, lefejezett ólomkatonákat többnyire kidobták. Jobbik esetben, ha már a gyerek kinőtt a velük való foglalatosságból, a padlás egy pókhálós zugába hajították. Aki ma rájuk talál, nem jár rosszul.

Hogy miért ez a megnövekedett érdeklődés? A szakemberek kétféle okot említenek. Egyrészt nem lehet kizárni a nosztalgiát mint tényezőt. A boldog gyermekkorra emlékeztetnek, az egykori játszótársakra, az ajándékozó nagyszülőkre, szülőkre, olyan időkre, amelyekből ma már a legtöbb felnőtt csak a szépre emlékezik.

De az is igaz, hogy befektetésnek se rossz egy-egy ilyen játékkészlet. Az árverési csarnokokból a kisebb pénzűek lassan kiszorulnak. Festményeket és egyéb műkincseket ma már csak milliókért lehet kapni, legalábbis olyan "márkás" holmikat, amelyekért egyáltalán érdemes pénzt kiadni. Ugyanez vonatkozik az ingatlanokra. De ha valaki kisebb pénzből szeretne gyűjteni — hiszen azért nem minden ólomkatona kerül ezer fontokba —, vagy viszonylag rövid idő alatt kétszer annyit remél kihozni befektetéséből, az vesz egy ólomkatona-készletet, gondosan elcsomagolja és vár. Két óv múlva előveszi, és akkor már csak rá kell találnia valakire, aki hajlandó áldozni egy kis könnyes-bús nosztalgiára. Ilyenekben pedig egyelőre nincs hiány...

A HÉT 31