A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-02 / 40. szám
SOKFÉLE Mérges hetek Az emberek ritkán unják meg éppen egyszerre egymást, így aztán az ijesztő méretű válási járvány százezerszámra "termeli" az elhagyatottakat, férfiakat és nőket, akikre bizony kemény megpróbáltatások várnak. Vajon hogyan szenved az, akit otthagynak? Egy bizonyos: mindenkinél hét fázisban "fárad" ki a lélek. ezt Maria Treban ajánlotta. A kankalinban nincs semmiféle nyugtató és altató anyag. Itt tudat alatt a gazdasszony pozitívan gondolkodott: ha megiszom a kankalinteát, elalszom. Ha desztillált vizet adott volna Maria Treben, az is használt volna. A könyvben viszont előfordulnak például a következő komoly hibák is: A fekete nadálytőnél Treben azt írja, hogy a szeszes kivonatát lehet belsőleg és külsőleg is alkalmazni. Én azt mondom igen, de a belső használata májrákot okoz. Ne ijedjenek meg, a vizes kivonatánál ilyen veszély nem áll fenn. így folytathatnám tovább, de ezt talán majd más írásban, a lényeg azonban ez: Maria Treben megállt a középkornál, és nem kísérte figyelemmel a tudomány fejlődését, amely újabb és újabb kísérletekkel vizsgálja, hogy az adott gyógynövénynek valóban vannak-e olyan gyógyhatásai, mint ahogy azt az elődeink állították. Pl. a fekete nadálytő esetében a vizes kivonatba (a teába) a fekete nadálytóben lévő pirozilidinek nem kerülnek be, de a szeszes kivonatába igen. És ezek a pirozilidinek a rákkeltők. A felvetett gondok a természetgyógyászat körül csak töredékek, mert egy cikk keretében nem lehet az összes problémát elemezni, egyet viszont tudni kell: Óvakodjunk a hamis prófétáktól, mert igen sok a hozzá nem értő, képzetlen, lelkiismeretlen személy, akik meg szeretnék lovagolni a természetgyógyászatot egészen más okok miatt, mint az igazi gyógyítás. Az I. nemzetközi természetgyógyász kongresszuson — amelyet 1992. május 20—24-e között rendeztek meg Budapesten — dr. Simoncsics Péter, a kongresszus elnöke így nyilatkozott: 'Három M-mel jelzem a természetgyógyászat áldásait: Magas szintű megelőzés. Minőségi élet, Mellékhatásmentes gyógyítás." Végezetül e gondolatmenethez még az is hozzátartozik, hogy a természetgyógyászatnak nem az a küldetése, hogy a kialakult betegséget gyógyítsa, habár azt is tennie kell, hanem úgy hasson, hogy a betegség ki se alakuljon. A másik krédója a természetgyógyászatnak, hogy nemcsak a testet kell gyógyítani, hanem a lelket is, mert sok betegség hátterében a lelki szorongások, a szomorúság, a bizonytalanság, az elkeseredettség és a kilátástalanság áll. Ha ilyen szomorkodó beteget rávezetünk a gyógyulás útjára a pozitív gondolkodás beindításával és hatásos természetes módszerek és gyógyszerek alkalmazásával, a beteg gyógyulni kezd, és akkor lép igazán a gyógyulás útjára, amikor a környezet észreveszi, hogy megváltozott. A természetgyógyászatnak jövője van, de csak akkor, ha szakszerűen alkalmazzák. Dr. Nagy Géza Fotó: Bistika Valter 1. • Az első fázis mindenkinél a kétségbeesés és a reménytelenség érzése. A "Köztünk mindennek vége" — mondat ugyan legtöbbször már hetekkel, hónapokkal a végleges szakítás előtt elhangzik, de amikor felfogjuk, hogy a dolog most valóban komolyra fordul, úgy érezzük magunkat, mint akit letaglóztak. Van, aki szó szerint valósággal megdermed, más úgy jár-kel, mintha vattába lenne csomagolva, megint más képtelen egy értelmes gondolatot megfogalmazni. "De hát miért, miért?" — ez az egyetlen visszatérő gondolat, amellyel ilyenkor agyunkat gyötörjük. A hangok és képek egyszeriben idegenül hatnak, semmi nem olyan, mint régen. Ez az állapot a kivételes állapot. Ilyenkor úgy érezzük: a kétségbeesésnek ez az érzése soha nem fog megszűnni. 2. Ebben a szakaszban az ember perbe száll a sorssal. Ilyenkor elmúlik ugyan az az érzés, hogy szinte már nem is élünk, helyette előtörnek az érzelmek: magunkba roskadunk, sírunk, belebetegszünk. Nem fogjuk fel, ami történt, mindent vissza akarunk csinálni. "Hogy lehet az, hogy mi nem jövünk ki egymással?" — kérdezzük magunktól, s úgy hisszük, az egész csupán a sors kegyetlen játéka. Reménykedni kezdünk, lessük a telefont. Néha hirtelen úgy érezzük: nem is volt köztünk olyan nagy a baj. Ha a másik most felhívna, mindent megígérnénk, csak visszaállíthassuk a kapcsolatot. De vigyázat: ez öncsalás! 3. A zsarolási kísérletek, a "Megölöm magam" periódusa, amikor a bénító kétségbeesés ádáz dühbe csap át, amiért elhagytak és megbántottak minket. Igazságtalanok leszünk, sorra felhánytorgatjuk magunkban a másik hibáit, bosszúra vágyunk. Ilyenkor mindenért kizárólag a másikat okoljuk, esetleg meg is zsaroljuk — de két-három hét múlva általában már erősödik bennünk a felismerés: valóban vége. 4. Aztán ahogy múlik az idő, egyre nyugodtabbak leszünk, s egyre inkább szabadulni akarunk a düh és bosszú ördögi köréből. Még mindig nagyon sajnáljuk magunkat, de már képesek vagyunk beszélni róla. Bátorság és önsajnálat váltakozik bennünk. Hirtelen felfedezzük, milyen izgalmas lenne, ha még egyszer "egészen elölről kezdhetnénk" — egy egész más partnerrel. Ha ez elsőre nem sikerül, újra elönt a csendes fájdalom, de legalább megkezdődik már a magyarázkodás időszaka egy "harmadik" előtt: már képesek vagyunk beszélni a válásunkról, nyitottak vagyunk a vigasztaló szavakra. Lassan észre térünk: "jobb is így". 5. Még fáj a szívünk, de bátorságunk újraéled. Már észrevesszük a többi embert, akik mind boldognak tűnnek. Szívünk sajog még, de már felébred bennünk a kíváncsiság az új élmények után. Észreveszünk olyan dolgokat, amelyeket az elvesztett társsal nem éltünk át. Mindent megteszünk, amit csak egyedül meg lehet tenni — és mindez jól is esik. A fölényesség halvány jele: "Világos, hogy egyedül is megbirkózom ezzel, nélküle is megleszek." Napról napra nő az önbizalmunk. 6. Aztán egy pillanatban megtörténik a belső elválás. Két-három hónappal később észrevesszük, hogy megszoktuk az egyedüllétet. Tele van a fejünk új ötletekkel, amelyek kiszorítják az emlékeket. És bár leülepedett bennünk egy kis bánat azért, mert mi voltunk a vesztesek, mégis nemcsak szabadnak, hanem megszabadítottnak is érezzük magunkat. Ilyenkor már készen is állunk arra, hogy egy új kapcsolatot kezdjünk. 7. Most már végre megtörténhet a valódi elválás. Már a találkozás sem okoz megrendülést. Sajnálkozunk, de már nem akarunk semmit a visszájára fordítani. A legjobb ilyenkor saját hibáinkat és összeférhetetlenségünk okait megkeresni, és azokat saját magunk előtt is bevallani, hogy egy új szerelem több eséllyel kezdődhessen — és hogy lehetőleg ne végződjön válással. (IPM) A HÉT 19
