A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-25 / 39. szám
SORSOK EGYEDÜL-DE MIÉRT? A hatéves Anna a sarki kocsma előtt áll. — Ott bent lakik a papám — magyarázza pajtásainak. — Mindig itt szoktam rá várni. Pedig Anna papája nem kocsmáros, hanem csak egy azok közül a német férfiak közül, akik törzsasztalukat többre becsülik a családi fészeknél. Sok szülőnek jelenti ez a "kikapcsolódást" — főleg az apáknak: szabadon a családtól, a kocsmában, a barátokkal vagy a sportban. A gyerekek világából való teljes apai visszavonulás ijesztően megnövekedett Németországban élő családokban. Ezért fél attól Wassilios Fthenakis professzor — a müncheni Pedagógiai és Családkutató Intézet igazgatója —, hogy gyermekeink egy "szülő nélküli" jövőnek néznek elébe. A szülők, sőt, egyáltalán a felnőttek — a családkutató szerint— ugyanis egyre inkább eltűnnek a gyermekek életéből. A családszerkezet megváltozása folytán ma már a legtöbb gyermek mellől hiányzik a nagymama, aki pedig az évszázad kezdetén még teljesen magától értetődően tartozott minden családhoz. Néha persze újra divatba jön, de főleg csak mint olcsó gyermekgondozó; szilárd helye nincs már a családban. A "ház ura" egyre inkább visszavonul a háztartásból, mihelyt megjelennek a gyerekek, legalábbis ezt igazolják a statisztikák. Az apa ettől fogva kizárólag az eltartó szerepére korlátozza magát. Sok férfi számára a menekülésre az ad okot, hogy munka után odahaza nem teheti fel a lábát az asztalra, mert azt már elfoglalta a sivító trónörökös, akit esetleg éppen a papának kellene etetnie és pólyáznia. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy egyre több apa búcsúzik el a családjától huzamosabb időre, vagy esetleg maguk a túlterhelt anyák dobják ki őket. Egy felmérés során Németországban majdnem minden gyermek elsősorban az apához fűződő laza kapcsolata miatt panaszkodott. A családkutatók azt állítják, hogy a "gyerekek szeretnének több időt tölteni szüleik társaságában”; ugyanez az "illetékesek" — a gyerekek szájából például így hangzik: "Szabadnapokon apukám az autóját szereli, egész nap a pincében, a műhelyében van" — ezt a tizenöt éves Britta mondja Münchenből. És még hozzáteszi: "Családi szórakozásra, beszélgetésre soha nincs ideje!" — Tulajdonképpen az a véleményem — mondja a kilencéves Boris Lösbach —, hogy a szüléink néha kicsit több időt is áldozhatnának ránk, másrészt azonban így sem olyan rossz a dolgunk, mert így legalább könynyebben leszünk önállóak. — Persze Boris ezt a "logikát" nyilvánvalóan csak a szüleitől hallhatta... A tízéves Astrid Scherer azt kifogásolta, hogy a szülők nem mindig tartják be a szavukat: — Az lenne a kívánságom, hogy apukám végre játsszon velem egy társasjátékot. fvjár két éve ígéri, de soha nem teszi meg. És anyukám jöjjön el velem az uszodába a szuperlesikló-pályára, ahogy ezt o mindig ígéri. És egyáltalában, papa tegye Fj és tartsa be azt, amit ígért! Mindenekelőtt hagyja abba a cigarettázást, mert füstös lesz a: a lába, és azt nem akarom! w A gyerekek tehát csakis olyasmit kívánnak * maguknak, amit a szülők is megkövetelnek J tőlük: a megbízhatóságot. Q Gábriellé Feldmann-Bange pszichológus ^ — a nevelésügyi tanács elnöke —, aki jól u? ismeri a gyerekek óhajait, azt mondja: — Nem ott van a probléma, hogy a gyerekek anyagilag nincsenek ellátva. A legszebb ajándék számukra azonban a családdal együtt eltöltött idő lenne. És nagyon fontos, hogy a szülők ezt az időt úgy használják fel, hogy a saját kívánságaikat kicsit háttérbe szorítsák, és jobban figyeljenek gyermekeik kívánságaira. — Hogy mit kívánok a szüleimtől? — gondolkodik a tizenhat éves Nicole Hartmann. — Ne legyenek velem szemben mindig olyan nagyok az elvárásaik. Ha csak egyszer is rosszabb jegyet viszek haza az iskolából, rögtön kitör a botrány. Az ugyancsak tizenhat éves Mirjam Dreyernek is hasonlóak az elképzelései. — Sok tekintetben már felelősséggel kell tartoznom saját magamért. Ezért is kívánom, hogy felnőttként kezeljenek, és ne úgy, mint egy kisgyereket. Több lány és fiú is ezért kéri, hogy zsebpénzüket saját megítélésük szerint költhessék el. Claudia Richter, a tizennyolc éves "írónő" írja az Én a te lányod című könyvében: "A felnőttektől is elvárok egy minimális mértékű tiszteletet a személyem iránt; és ha azt kérem, vegyenek komolyan, ez a legkevesebb, amit kérhetek tőlük." Dr. Udo Brack — a müncheni gyermekközpont pszichológiai részlegének vezetője — is elgondolkodik: "Ha ma a gyerekek nem töltenek annyi időt a szüleikkel, azt talán a saját akaratukból is teszik. Esetleg szívesebben játszanak a barátjukkal, és nem maradnak otthon csak azért, mert a mama is otthon van. És itt rögtön hozzá is kell tennünk a kérdéshez egy pedagógiai szempontot, hogy azt mondhassuk: jobb lenne, ha a gyermek több időt töltene együtt a szüleivel, még ha ő ezt nem is igényli. Ez ugyanis ugyanolyan, mintha az iskolában megkérdeznék a gyerekeket: akarnak-e dolgozatot írni. Nyilván mindig nemmel fognak válaszolni. Figyelembe kell tehát venni, hogy a pedagógiai oldal mellett egy demokratikus oldalnak is kell lennie." Fthenakis egyébként azt is feltételezi, ha az apák többet foglalkoznának gyermekeikkel, ez előnyösebb lenne a házaspár egymás közötti kapcsolatára is, nemcsak a gyermek intellektuális képességeinek fejlődésére és társadalmi beilleszkedésére. A család szervezzen "találkozásokat" — javasolja —: például egy vasárnapi reggelinél, vagy minden szerdán egy fix időpont az első lépés lehet a gyakoribb együttlét felé. Ennyi ideje ugyanis egy igen elfoglalt apának is lehet. De egy otthoni "törzsasztal" is jelentheti a megoldást, hogy a kicsi Annának ne kelljen többé a kocsmaajtó előtt várnia a papára... (IPM)
