A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-09-25 / 39. szám

SOKFÉLE

nagy macska. Efféle 'lapír kontra jaguár” esettel még nem találkoztunk. A tapír vízbe csobbanása sok mindent elárul azoknak, akik

— mint legényeim — olvasnak az őserdő jeleiből. Juan nyugodt. Benne a várakozás izgalma feszül. Mindketten kezünk ügyébe húzzuk Winchesterünket. A húsra éhezett jaguár nem ismer tréfát

Túl soká nem történik semmi — súgja Juan. Körülöttem rovarok zümmögnek a víz felett, a fövenyen óriási legyek hányják hátsó lábaikkal a forrósodó homokot. Elfog a kísértés: fogni kellene a hatalmas, ritka legyekből. Ekkor vadont zengető dörrenéssel elsül odabent Abilio 44-es Winchesteré. Felemelkedünk, Klementino is figyel a homokon. Újabb lövés nem hangzik. Abilio kibúvik a lombok, folyondárok közül.

— Megvan! — int befelé. Barna képe ragyog a vadászörömtől. — Ott fekszik az onca (jaguár), ahonnan a vízbe ugratta a tapírt. Éppen a nyomát szimatolgatta, mikor öt lépésről, szinte lesből, rálóttem.

— Hiába! — mondja Juan, és elmosolyodik.

— Ma sem szabadulunk innen vadászdicsőség nélkül. Tegnap az urutu (kígyó), ma meg ez itt.

— Milyen az onca? — törtet Abilio után a sűrűbe a kiváncsi Klementino. Az indás levélzetből hallom Abilio válaszát:

— Foltos! Igazi Onca pintada (osza pintáda).

— Váratlan zsákmány! — csettintett Juan.

— Ugyan miféle zsákmány nem váratlan?

— nevetek — Ez az igazi vadászgyönyörűség.

Frissen, felvillanyozva nyomakodom a vad

indasűrűbe Abilio után.

Az acélburkolat nélküli 44-es ólom bal fülén érte a nőstény jaguárt, átment a fején, és a túloldalon kivitte a jobb szemét. Legényeim hirtelen összehajolnak, suttogóra fogják szavukat, és széthúzódnak az erdőben. A lelőtt jaguár szoptatott. Ha nem csapunk zajt, kölykei nyilván megkeresik. Sajnálom a koponyát, hogy széttörte a golyó, a bőr viszont teljesen ép. Valamit valamiért. A bőrt így jobban tudom értékesíteni. Feltéve, hogy Goméz-félével hoz össze az üzleti "szerencse".

Mind a négyen a nedves avarú, fatörzsekkel és léggyökerekkel dúsan átszőtt parti erdőbe húzódunk Rovarok zümmögnek körülöttünk, a vadon némasága valósággal betakarja leshelyünket. Egymástól öt-hat lépésre állunk Hirtelen három, arasznyi, kismacskához hasonló foltos jaguárkölyök jelenik meg a nedves avarszőnyegen. Kibújnak az aljnövényzet lila fonákú páfrányai közül, odaóvakodnak anyjukhoz, és apró orrukkal sorra meglökdösik. Abilio, odább Juan és Klementino — most látom csak, hogy levetették ingüket — előugranak, és nekiszorítják anyjuknak a jaguárkolyköket. A három ing, mint három háló, ráborul a prüszkölő, vinnyogó kölykökre. Anyjuk már nem segít rajtuk. Legényeim mint kapálózó, mérges kis csomagokat, jókedvűen göngyölik ingükbe a kis jaguárokat.

— Csak két kölyökre számítottunk, Senhor, és három lett belőle — villogtatja fogait a vastag ajkú, barna képű Abilio. Klementino is nevet, sőt, még Juan mindig komor képén is átfut a mosoly árnyéka.

Elégedetten igyekeznek a fújó, kapálódzó apró jaguárokkal, én pedig összeszedem az avaron heverő puskákat, és egy pillanatig

eltöprengek az elejtett jaguár mellett. Hogyan neveljük, tartsuk életben a három értékes jaguárkölyköt? Mert az indián démonhit istenével, a hasas állatokat védelmező nem nélküli Curupireval aligha gyűlik meg a bajunk, annál inkább gyűjtőutunk élő szaporulatával.

A napsütötte fövenyen a többiek kicsomagolják, és az egyik ketrecbe eregetik az ellenkező, szelídíthetetlen kis fenevadakat.

A láda kígyószaga cseppet sem tetszik apró vendégeinknek Juan, aki közben mély, vérző karmolásokat szerzett, nem elnéző. A "tettes" szédülten, imbolyogva igyekszik lábra állni a pofonok után. Abilio ráfordítja a rozsdás, görbe szeget a bőrszíjon függő ládatetőre.

Az oncához igyekszünk. Hátha a hím is tiszteletét teszi, rátalál az avarravatalon nőstényére. De semmi.

A nehéz jaguárt kivonszoljuk, legázolva a páfrányokat, az aljnövényzetet. Karmos mellső lábaiba ketten-ketten kapaszkodunk. A homokpad szélére vonszoljuk, és szaporán vágunk, nyúzzuk késeinkkel, lehúzzuk a fehér hártyás dögről a furcsa illatú foltos bőrt. A puha bőrhajlatokban, különösen a lábak belső felén, szép számmal akadnak kullancsok, elnyírjuk őket az éles pengével, nehogy valamiképpen átmásszanak hozzánk. A fejlettebb példányok egynémelyikét kihúzom, és a széles szájú rovargyűjtő üvegbe hajítom. A jaguár bőréből több kullancsfélét sikerül összeszednem. Nem hinném, hogy ezeknek az onca is úgy örvendezett életében, mint ahogy most én. Babnyi példányok is akadnak köztük. Legényeim még vérbeli rovarvadászok, és ezen a kullancsgyűjteményen jót mosolyognak

Juan hajlós, rugalmas ágakat vagdos. Ezekre mint óriási íjakra, ráfesziti társaival a foltos, hatalmas bőrt. Legalább húsz íj formájú, rövidebb-hosszabb bot feszíti az onca pinta bőrét, amelyen még most, nyúzott állapotban is duzzadnak a csecsbimbók. Juan saját csónakja feltárt pálmaborítója alá rejti a hatalmas, friss bőrt, mert ha nap érné, rövid idő alatt csontszárazra aszalná, elpusztítaná a bőrben az enyvanyagokat, és nem lehetne többé jól kikészíteni.

A kis jaguárkölyök ketrecét — nehogy vadítsa őket anyjuk bőrének szaga — az én csónakomba helyezzük. A nyúzott jaguárdög ott marad a homokon az árnyékban. Nem vetjük vízbe, majd elbánnak vele a dögevők. Különben sem vetődik erre egyhamar caboclo. Gomezt és evezőseit számítva, a Mirithez tartó vén Jao volt az utolsó erdőlakó, akivel találkoztunk.

Helyemre tornázom magam a csónak szélén — ma reggel már másodszor —, a csónakvégbe. Abilio ismét nagy erővel taszítja vízre a csónakot, az utolsó lépésnél betérdel a csónakba, és helyre telepszik. Ugyanez történik a másik csónakban. Felnézek a napra. Fél kilenc lehet. Semmi esetre sem több. Az Uatuma örvényes vizét északi szél borzolja. Ezért nem kapott szimatot szerencsénkre füsttől, karbidszagtól illatozó táborunk felől sem az anta, sem az onca, lám ami szerencse egyiknek, pusztulás a másiknak. Ez tartja egyensúlyban a vadon életét és az egész nagy élő természetet.

Káron hízó kártevők

Már régen észrevették, hogy a fokozottabb környezetszennyezésnek kitett növényeket általában gyakrabban támadják meg a rovarok és a hernyók Az viszont csak nemrég derült ki, hogy mi vonzza a pusztító népséget a már amúgy is szenvedő növényzethez. Patrick Hughes amerikai rovarkutató rájött, hogy a szennyezés hatására a növények különleges, szövetvédő anyagot, glutationt kezdenek termelni, amely azonban balszerencséjükre, borzasztóan ízlik a rovaroknak, sőt, még ellenállóvá is teszi őket a rovarirtó szerekkel szemben. íme, itt az újabb bizonyíték arra, hogy a környezetpusztításból csak a férgek húznak hasznot.

1,1 millió kínai rács mögött

Jelenleg 1,1 millió kínai tölti büntetését börtönben vagy úgynevezett átnevelő munkatáborokban — közölték Pekingben.

A kormány tájékoztatási hivatala fehér könyvet bocsátott ki a büntetőintézményen belüli állapotokról, mert "némely külföldi körök" állítólag folyamatosan bírálják Kínát az emberi jogok megsértésének okán, "ürügyként hozva fel bűnözők bebörtönzését és átnevelését". Ezzel szemben — állítja Peking — "Kína nagy figyelmet szentel az emberiség elveinek, szigorúan védi az elítéltek jogait, kiemelten kezeli az oktatást a bűnözők átnevelésében."

A könyv szerint ugyanis Kínában nem csupán megbüntetik a rossz útra tévedőket, hanem törvénytisztelő és munkájukból élő állampolgárokká nevelik át őket. Nyilván ezért kötelező dolgozniuk a raboknak, ami alól csak egészségügyi indokkal kapnak felmentést. Ilyen okból tíz százalékuk nem végez fizikai munkát. A rács mögötti termelés értéke évi félmilliárd dollár, az ipari és mezőgazdasági összkibocsátás 0,08 százaléka. (Külföldi források szerint ennél jóval magasabb.)

A dokumentumokból az derül ki, hogy Kína 680 börtönében és munkatáborában ez idő szerint 1,1 millió embert tartanak fogva. Az adatok azt bizonyítják, hogy a bűnözés és a visszaesők aránya nemzetközileg a legalacsonyabbak közé tartozik: ezer lakos közül évente kettő hágja át a törvényt, s a szabadultaknak a 6—8 százaléka kerül vissza a rács mögé.

A HÉT 19