A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-25 / 39. szám
ÉVFORDULÓ A százéves Cvetajeva Most lenne százéves, s ötven évet sem élt. Önként távozott az életből, amikor már nem bírta tovább. Aki kezet emelt magára, az egy megfáradt, törődött asszony volt, a következőkben viszont egy halhatatlan költőről lesz szó. Ha az Úristen orosz lenne, s úgy döntene, hogy márpedig most megteremti "a" Költőt, véleményem szerint Marina Cvetajevát teremtené meg. S e feltételezésben szemernyi túlzás sincs, mert Cvetajeva ugyanúgy született költő volt, ahogy például Mozart született muzsikus. Hatéves korában már verseket írt, méghozzá nemcsak oroszul, hanem franciául és németül is. Tizennyolc évesen kiadott első verskötetét az orosz költészet olyan óriásai méltatták, mint Brjuszov, Gumiljov és Volosin. Húszéves korában pedig azt írta minderről, hogy olyan korán kezdett el verselni, amikor még fogalma sem lehetett arról, hogy ő tulajdonképpen költő. S jövőbe látóan még azt is hozzáteszi, hogy verseinek, akárcsak a különösen értékes boroknak, eljön majd a maguk ideje, amikor is megértésre találnak. Hiszen például az a Bijuszov, aki valósággal lelkesedett a fiatal Cvetajeva költői tehetségéért és remélte, hogy ő teremti meg az intim élet igazi költészetét, egyszersmind attól félt, hogy a fiatal lány majd semmiségekre pazarolja a tehetségét. Brjuszov ugyanis nem érzékelte, hogy egy asszony verses életrajza kezdődik, s Marina első kötete kísérlet annak a boldogságérzetnek a leírására, amikor még nem felnőttként vagyunk a világon. Költészet és Élet — Cvetajeva számára elválaszthatatlan fogalmak. Ha tovább élt volna, Sartre-hoz hasonlóan talán ő is megírta volna a maga Szávaiját, mert szavakból állt a ház, amelyben mindig otthonosan érezte magát s amelyben ő volt a gazdasszony. "Házam — szívemben — szavakból épült" — vallotta. Szelleme gyorsabban érett, mint a teste, s tapasztalatszegénységét könyvekkel, fantáziával, álmokkal próbálta ellensúlyozni; s mindez — akárcsak a szerelem előérzete s az élet titkának megismerésére való örömteli vágyakozás — szavakba ömlött, s e szavak arról beszéltek, mit érez egy fiatal lány, amikor nőnek kezdi tartani magát. Később aztán egy nő érzéseiről. Cvetajeva költészete nem más, mint szavakba öltöztetett, szavak, rímek, ritmus által magasba emelt női érzések története. 1933-ban érdekes tanulmányt írt költészetfelfogásáról. A költők (akiket persze nem rangsorol) szerinte "történelmes költőkre" (poeti sz isztorijej) és "történelem nélküli költőkre" (poeti bez isztorii) oszthatók. Az első csoportba a téma költői, az akarat költői tartoznak, akik állandóan fejlődnek, szűknek érzik saját "Én"-jük kereteit, s tudatosan vesznek részt az eseményekben. Az ő "Én"-jük egyenlő a világgal. Ilyen költőnek tartotta Cvetajeva például Goethét. A "történelem nélküli költők" — akik közé önmagát is sorolta — tiszta lírikusok. A tiszta lírikus "Én"je külön világ, amelynek az empirikus világ mindig ellenpontja. Az ilyen költő mindig kellemetlen, mert mindig önmaga marad, érzéseiben, szavaiban senkitől és semmitől nem függ. A tiszta lírikus számára a költészet nem szakma, hanem sors. "A tiszta líra — ttja Cvetajeva — az élmény tiszta állapota..." Ez a költészet érzésekből táplálkozik. Marina azt tartotta, hogy az érzések mindig a maximumon kezdődnek, s a költőknél a maximumon is maradnak. A tiszta lírikus a kör költője, minden benne van, s ha úgy tűnik, mintha fejlődne, az nem igaz, csupán a szókincse fejlődik és változik. Ennek kapcsán egy talán különösen vagy kissé paradoxul hangzó megjegyzést kell tennem: egy férfi nem szeretheti Cvetajeva költészetét, mert az, amit a költészetben szeretünk, saját hangunk, érzéseink, érzelmeink kifejezése. Cvetajeva költői világa pedig a nőiség világa, olyan világ, amilyennel egy férfi nem azonosulhat — legfeljebb bámulhatja, csodálhatja. Felmerülhet a kérdés: hát akkor miért olvassák Cvetajevát a férfiak is? A válasz egyszerű: ez a lenyűgöző és vonzó költészet lehetővé teszi számunkra, hogy megérintsük a titkot, amelynek asszony a neve. Cvetajeva nehéz sorsú asszony volt. Életrajzírói általában megemlítik, hogy értelmiségi család salja volt, könyvek, zene, festmények vették körül, s ha teljesen a zenének szentelte volna magát, alighanem kiváló zeneszerző lett volna. Mindez igaz. Édesapja — Ivan Vlagyimirovics Cvetajev — nem csak egyszerű múzeumigazgató volt, hanem ő alapította a ma Puskin Múzeumként ismert Szépművészeti Múzeumot is. Édesanyja — Marija Alekszandrovna Mein — tehetséges zongoraművésznő, Rubinstein tanítványa volt. A családban uralkodó légkör s a gyakori külföldi utazások természetesen hatással voltak Marinára. 14 éves korában azonban meghalt az édesanyja, s apja — noha szerette a lányait — állandóan időhiányban szenvedett. Marina szüntelenül beszélgetőtársra vágyott, s később is, amikor már megismerte a szerelmet, kizárólag olyan férfiakat szeretett (olykor viszonzatlanul), akik képesek voltak a beszélgetőtársai lenni. Okvetlenül éreznie kellett a lelki rokonságot. "Akarni a testek dolga, S mi lelkek vagyunk egymásnak" — írja. Verseiben az élet, a szerelem örömét adta, mígnem költészete — idővel — a veszteségek és búcsúzások költészetévé alakult. Rövid élete alatt két világháborút, három forradalmat, egy polgárháborút és 17 évi emigrációt kellett megérnie. Felnőtt korában szüntelenül nélkülözött, gyakran éhezett. Az 1919-es éhínség idején, mialatt beteg nagyobbik lányát ápolta, a kisebbik meghalt. Félje — Szergej Efron — a fehér gárdában szolgált, hírt nem kapott róla, azt sem tudta, él-e egyáltalán. Nem volt miért élni, nem volt kitől segítséget várni. 1922-ben férjéhez utazott, aki közben emigrált, s akkor már Prágában élt. Megkezdődik a 17 évi — csehszlovákiai, németországi, franciaországi — emigráció. Marina ekkor sem szűnt meg önmaga lenni, s ez mindenkor megbocsáthatatlan bűnnek számít: verseit nem közölték, holott létezésének egyetlen forrása a költészet volt. A férjével való viszonya ugyancsak bonyolult, ellentmondásos volt. De bármennyire is szenvedett, az írást sohasem hagyta abba, és sohasem írt rosszul. 1939-ben hazatért Oroszországba, és 1941. augusztus 31-én öngyilkos lett... Európai utazásai során főleg Prágát szerette meg, s nem egyszer említi, hogy — Moszkva után — Prága a legkedvesebb városa. A cseh írók közül főleg Karel Čapekot szerette. Csehországban — Anna Tesková személyében — beszélgetőtársat és barátnőt is talált, sokáig levelezett vele. Levelezésüket 1969-ben adta ki a Csehszlovák Tudományos Akadémia. A Marina Cvetajeva a Praha ("Marina Cvetajeva és Prága") című könyv — amelyben megtaláljuk Cvetajeva itteni lakásainak pontos címeit — 1984-ben jelent meg. Cvetajeva egyébként sohasem felejtette el Csehországot. Utolsó versciklusának a következő címet adta: "Versek Csehországhoz". OLEG SZEMAK A HÉT 15
