A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-25 / 39. szám
ÉLŐ MÚLT / AMERIKA KOLUMBUSZ ELŐTT Ha hinni lehet a feljegyzéseknek, akkor a közép-amerikai indián népek közül kétségtelenül az aztékok voltak a leghardasabbak és a legvérengzőbbek. Szinte állandóan hadakoztak valahol — a hadsereg felépítéséről és harcmodoráról oldalakon át írhatnánk —, és minden alkalommal igyekeztek minél több hadifoglyot ejteni. Az elfogott ellenség egy része rabszolgává lett, de sokukat "ért az a megtiszteltetés", hogy egy igen látványos rituális szertartás során feláldozták őket a Nap istenének. Huitzilopochtli-Az aztékok várták is a jövetelét — ez a várakozás meglehetősen ambivalens volt: egyszerre bizakodtak és rettegtek —, s a véletlen úgy hozta, hogy éppen abban az esztendőben, amikor ismét esedékes lett volna Quetzelcoatl visszatérése — 1519-ben — megjelentek a spanyol hódítók, élükön Cortés-zel, akinek elég fehér volt a bőre és még szakálla is volt, így az aztékok benne vélték felismerni egykor száműzött istenüket. Az azték politeista istenhit az ókori görögök hitvilágát juttatja az eszünkbe, s ha ehhez még hozzávesszük azt is, hogy az azték birodalom városállamok laza szövetségéből épült fel, akkor hajlamosak lehetünk akár párhuzamot is vonni a két civilizáció között. Az aztékokról azonban őszintén el kell mondani, hogy bár remek néhány hónapja még esetleg kereskedőként járt ott. így aligha meglepő, hogy az egyes városok inkább rivalizáltak egymással, s még veszély esetén sem tudtak igazán összefogni, ezért is eshetett meg az, hogy néhány száz spanyol hódító fokozatosan léig ázott egy olyan hatalmas birodalmat, mint az azték. (Az idő tájt 11 millió ember ólt arrafelé.) Ráadásul ez a civilizáció éppen akkor volt a felfutó ágban: dinamikusan terjeszkedett, kereskedelmét Dél-Amerika nyugati partvidéke mentén egészen a mai Ecuadorig kibővítette. A spanyolok és az indiánok találkozása lehetett volna akár kölcsönösen előnyös is, ha a konkvisztádorok nem eleve a rablás és a harácsolás szándékával és a gyors meggazdagodás reményével érkeztek volna ide. Iszonya-A tollas kígyó népe nak. Már a majákról szólva megemlítettem ezt a szörnyűséget — amikor is a szerencsétlen fogolynak egy kőkóssel felmetszették a mellkasát, és kitépték a szivét —, de az aztékok tömegmészárlássá "fejlesztették" a rítust; nemritkán több tízezer embert is feláldoztak az istenség kiengesztelésére. Úgy hitték ugyanis, hogy szüksége van az emberi szívben rejlő lüktető energiára, mert e nélkül nem tudna reggelente felkelni. Az iszonyatos mennyiségű emberi koponyából és csontvázból ítélve (amelyet még a harcedzett spanyol hódítók is borzadva számoltak össze) az aztékok ugyancsak aggódhattak a napfelkelte miatt. A másik oldalon viszont azt is el kell mondani, hogy ez a napimádat eredményezte a világ egyik legpontosabb naptárát. Az aztékok időszámítása lényegében megegyezett a majákéval, csupán az elnevezésekben voltak eltérések. Az ötvenkét esztendőből álló ciklusok végén világvóge-hangulat uralkodott el az aztékokon (ez elsősorban a papok manipulációjának volt "köszönhető", akik így próbálták megszilárdítani a befolyásukat), s a tudatlan tömegek rettegve lesték, vajon sikerül-e átvészelniük ezt a veszélyes időszakot. Többnyire minden különösebb baj nélkül beköszöntött az újabb ötvenkét éves ciklus első napja, s az egyszerű halandónak jószerével még az sem tűnt fel, hogy közben a naptár kiigazítására is sor került. Az azték panteonban Huitzilopochtli azonban csupán egyike volt a rengeteg istenségnek — bár kétségtelen, hogy az aztékok legjelentősebb városában, Tenochtitlanban ő volt a legfontosabb. A legnépszerűbb isten azonban Quetzalcoatl, magyarul Tollas Kígyó volt, aki a mesterségekre és a különböző tudományokra tanította meg az aztékokat. Fehér bőrű, szakállas emberformájú lénynek képzelték, akit a többi isten féltékenységből elüldözött. A Tollas Kígyó azonban megígérte, hogy egyszer majd visszatér. mesteremberek, földművesek, építészek és művészek voltak, kultúrájukat más népektől: a toltókoktól, az olmókoktól, a majáktól stb. "kölcsönözték". Birodalmuk a mai Mexikó déli részén, Guadalajara városától egészen Guatemala határáig terült el. Ez a tűzhányókkal megtűzdelt, folyókban szegény, de sűrű erdőkkel borított táj kemény próbára tette az ott letelepedni kívánókat, kiváltképp, ha még azt is tudatosítjuk, hogy sem a vasat, sem a bronzot nem ismerték, igavonó állataik nem voltak. A növénytermesztéshez szükséges földterületeket az erdők felégetésóvel nyerték, s ha a talaj kimerült, egy-két évig pihentették, s közben más erdőrószeket égettek fel. Nagyon eredeti megoldást alkalmaztak a fénykorában több mint százezres fővárosban, Tenochtitlánban (ma Mexikóváros áll a helyén), amelyet az odaérkező első európaiak Velencéhez hasonlítottak. Ezt a várost egy csatornákkal körülvett mocsaras szigetre telepítették; vízinövények törmelékéből, iszapból és hatalmas gyökeret eresztő növényekből úszó kerteket alakítottak ki, ahol különböző zöldségeket (paradicsomot, tököt stb.) és gyümölcsöket (dinnyét, avokádót stb.) termesztettek. A hatalmas gyökerek idővel elérték a talajt, és rögzítették a szigetecskét, s hogy a kert ■mindig bő termést adjon, évente újabb iszapréteget borítottak rá. A városlakók csónakokkal és kis hajókon közlekedtek a kertek és a házak között, bár a városba szárazföldi utak is vezettek. A városokban szigorú hierarchia érvényesült, s az uralkodónak és a tudós papoknak hatalmas tekintélyük volt. Minden kihágást, legyen az lopás, verekedés, házasságtörós stb. keményen — többnyire halállal — büntettek. Az egyes városállamok rendszeresen kereskedtek egymással, de kapcsolataikra ennek ellenére a kölcsönös bizalmatlanság volt a jellemző, mivel a legváratlanabb pillanatban jöhetett az ellenség, aki — meglehet — tos volt, amit végül is műveltek, hiszen elpusztítottak szinte minden valamire való írásos emléket, krónikát. Különös fintora a történelemnek, hogy bár a hódítók és a bennszülöttek rendszeresen kommunikáltak egymással, mind a mai napig nem sikerült pontosan megfejteni az azték írásjeleket, amelyek az ún. ideografikus írás jegyeit hordozzák. Amit az aztékok mindennapjairól és történelméről tudunk, azt elsősorban azoknak a hittérítőknek köszönhetjük, akik lejegyezték a gondjaikra bízott lelkek helyenként szerteágazó és összefüggéstelen meséit, történeteit. Az azték birodalom pusztulása már a Kolumbusz utáni idők eseménye volt, ezt talán majd egy másik alkalommal meséljük el. Lacza Tihamér Részlet az Azték Birodalom meghódításának krónikájából 14 A HÉT
