A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-25 / 39. szám
SORSOK nemsokára meg is lett a pici. Én még akkor megvártam, hogy megmutassák. Aztán eljöttem. Később mentünk csak vissza ismét. — Amikor meglátta, mit érzett? — Jaj, akkor hirtelen még talán örülni sem tudtam neki igazán...csak később. Teljesen összeroppantam. A kórházban mindjárt gyógyszert is adtak nekem. — És amikor hazahozták a babát? — Akkor már nagyon nagy volt a családban az öröm. Még a kórházban voltak, amikor mi már beletörődtünk, mert tudtuk, hogy ennek most már így kell lenni. Nincs visszaút. Csak előre! —Akkormásodikos volta lánya. Nyilván megfordult a fejűkben, hogy az iskolát, a tanulást mindenképpen folytatnia kell, be kell fejeznie a tanulmányait. — Ha nem lehetett volna így megoldani, hogy gyermekgondozásin ón legyek otthon a picivel, akkor is vállaltam volna a gyereket, hogy a lányom befejezhesse az iskolát. Nagyon nehéz az élet szakma nélkül. — Említettem már, több helyen az volt önről a vélemény, hogy talpraesett aszszony. Az emberek nyilván csak a "végeredményt" látják, azt, hogy ön választott egy optimális megoldást, amely mind a gyermeknek, mind pedig a szüleinek megfelelő. — Az iskolában megkérdezték tőlem, hogyan tovább. Elmondtam, hogy szeretnék otthon maradni a babával, a lányom pedig talán tovább tanulhatna. Megértésre találtam. Egy ideig ún. "individuális" tanulmányokat folytatott, januárban levizsgázott több tantárgyból. Egyesre-kettesre, mert rengeteget tanult, még éjszaka is. Muszáj volt a lemaradást behoznia. Sikerült... Az életünk teljesen megváltozott, amióta megvan a kislány. Nagyon szeretjük, ő a szemünk fénye. Ha megjön a papa — a férjem —, az első útja a babához vezet. O meg ha meglát bennünket, fülig szalad a szája. Egészséges, nagy gyerek. Rengeteget foglalkozunk vele. — Arra is kíváncsi vagyok, mennyire toleránsak az emberek, hogyan viszonyulnak ilyen helyzethez? Mit tapasztalt? — Nem is tudom... Azt mondtam magamnak, hogy csak előre, nem nézek oldalra. Mindenkinek megvan a saját gondja. Én eddig sohasem foglalkoztam senkiével, de most, hogy itthon vagyok... nagyon sokan vígasztalnak, s mondják, hogy nem ón vagyok az első, sem az utolsó... — Végeredményben egy gyermek — mindenképpen öröm. — így van. Amikor az iskolában a tanároknak elmondtam, mi történt, nem tudtam megállni, hogy ne sírjak. Ők meg azt kérdezték: "Mi az? Talán meghalt valaki?" Inkább örülnöm kellene.. — Csak egy kicsit váratlanul történt. Igaz, sok olyan asszony van, aki mindent elkövet, hogy gyermeke lehessen... — így van. Sok örömet kívánok maguknak, s azt, hogy ez a kislányka épségben felnőjön. L. DUSIK ÉVA Fotó: Gyökeres György ArcoH félhomályban IBOLYKA Eredeti foglalkozása: magyar-orosz szakos tanárnő (ma a legvacakabb kombináció) jelenleg munkanélküli, helyesebben: nemrégen még munkanélküli volt, ma azonban már egy kórház konyháján dolgozik, mint segédmunkás, magyarán mosogató- és takarítónő. Akkor ismerkedtem meg vele, amikor épp elvált a férjétől, egy nála hat évvel fiatalabb mozdonyvezetőtől, aki a Pozsony—Prága vonalon vezeti a szerelvényeket. Ö egy borkóstolóban "ünnepelte" a nagy eseményt. — Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg, csillagsorsomba ne véljek fonódni...! — szavalta s könnyei bőven hullottak a poharába. De megtörölte a szemét, az arcát és rám ripakodott: — Mit bámul rám, mint borjú az új kapura? Mondom, hogy ámulok, milyen szépen mondja ezt az Ady-verset, meg sajnálom őt, mert sír. — Engem ne sajnáljon senki! — kiáltja s kiissza a poharát. De nem megy el, hanem egy újabb pohár bort kór a pultnál. A csaplárosnő figyelmezteti őt, hogy talán már elég lehetne, de azért tölt neki. — Kocsmában nem ismerkedem — mondja visszatérve az asztalomhoz. Azután anélkül, hogy kérdezném, megmondja a nevét: Ibolya vagyok. Ibolyka Magyarországból jött férjhez Pozsonyba. Első házasságából van egy fia, ismert színművész, aki most Svájcban ól, hetente kétszer felhívja őt telefonon. Elég gyakran kap pénzt tőle, ami bizony jól jön, mivel tanári állást itt nem tud szerezni magának, gyakran van munkanévül, vagy csak a mostanihoz hasonló, rosszul fizetett munkát kap. A másik fia (a második férjétől) jövőre fog érettségizni... Mindezt szipogva és szinte egyszuszra.^. mondja el, panaszkodva is, dicsekedve % is, gyorsan ürítgeti a poharakat. Végül g kijelenti, hogy a jövő szombaton lesz co negyvenkilenc éves, s meghív a szüle- 5 tósnapi ünnepségre. Megadja a címét, q — Mert olyan jól tud hallgatni, hogy [r öröm panaszkodni magának. lI. Megígértem, hogy elmegyek, de aztán megfeledkeztem róla. Másodszor is ugyanabban a borharapóban találkoztunk, de akkor nem volt egyedül: szőke, jóvágású fiatalember társaságában érkezett. — Karcsi, a volt férjem — mutatta be. Némi csodálkozással vettem tudomásul. A volt férj igen gavallér volt. Rögtön egy liter bort rendelt. Ibolyka most nem szomorkodott, mint a múltkor, sőt szemlátomást jól érezte magát, szinte valami öröm vibrált az arcán. — Képzelje, micsoda meglepetéseket tud nekem okozni ez az ember! Azzal jött haza, hogy mostohalányom született, hogy ezt meg kell ünnepelni. A volt fórjecske szelíden (vagy inkább sunyin?) mosolyog, de nem szól semmit. — Mostohalánya? — kérdezem meghökkentőn. Ezt nem értem... — Hogyhogy nem érti? Hát alighogy elváltunk, ő összeállt egy brünni ribanccal, akinek egy hónapra rá kislánya született. Persze, ő a gyerek apja, ezt nem tagadja. — Aztán miért tagadnám? — kérdi a mozdonyvezető mosolyogva. — Ez borzasztó, hogy ő nem tagad semmit! — kiáltja Ibolyka, s hangosan elneveti magát. — Képzelje, ezt a ruhát most vette nekem — mutat magára. Csinos, krémszínű nyári ruha van rajta. — Tudja, ez amolyan fájdalomdíj lehet — mondja — merthogy mégsem nekem csinálta azt a kislányt. Ezután egy csomagot tesz az asztalra, mosolyogva kibontja. Egy kis rózsaszínű kezeslábas, úgynevezett rugdalózó van benne. — No, milyen vagyok hozzád, te Casanova? — fordul a volt férj felé. — Pompás asszony vagy te, Ibolyka! — bókol a mozdonyvezető. Add át a "mostohalányomnak", s csókold meg őt helyettem is! — mondja fölényes iróniával. De a szemében könnyek csillognak. ZS. NAGY LAJOS A HÉT 7
