A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-25 / 39. szám
Kisebbségi gondok - amerikai szemmel OTTJÁRTUNK A szegedi születésű Pick Tamás 1948-ban hagyta el szülőhazáját. Két évig Svájcban, majd Ausztráliában ólt. 1962-ben költözött az Amerikai Egyesült Államokba. North Hamptdis egyetemi városban ól, és a helyi felsőoktatási intézményben pszichológiát tanít. Főleg a nemzeti kisebbségek helyzetének kérdéskörével, a kisebbségek pszichológiájával foglalkozik. Most azt tervezi, hogy visszaköltözik Magyarországra. Kérdésemre, hogy miért döntött így, a következőképpen válaszol: — Több okból. Ezek közül a döntő az volt, hogy rádöbbentem, ha még valami hasznosat szeretnék tenni az életben, koromnál fogva ez az utolsó alkalom. Amerikában is lehetőségem lenne a kisebbségek problémakörével foglalkozni, pontosabban a négerek és .a fehérek egymás közti viszonyával. Úgy érzem viszont, hogy itt, Közóp-Kelet-Európában hasznosabb dolgokat tudok tenni. • Mennyiben más az az ember, aki kisebbségként ól egy országban, mint az, aki a többségi nemzethez tartozik? — Egy kisebbségi ember helyzetéből adódóan minden alkalommal túl óvatosan viselkedik. Mindig arra gondol, nehogy olyan valamit tegyen, amit a többségi nemzethez tartozók, vagy egyszerűen az a másik ember nem nézné jó szemmel. Ez a magatartás minden kisebbségiben bele van kódolva, főleg ha az illető egy diktatúra alatt élt. • Az amerikaiak mennyire ismerik a Közép-Kelet-Európában jelenleg végbemenő folyamatokat? — Azt hiszem azok, akik érdeklődnek az itteni változások iránt, elég jól tájékozottak. Tudják, mi megy végbe a volt Jugoszláviában, a volt Szovjetunió területén, tisztában vannak a Csehszlovákiában végbemenő folyamattal. • Az amerikaiaknak mi a véleményük arról, hogy Csehszlovákia területén a jövő év elejétől két külön állam lesz majd? — Szerintem a legtöbb amerikai kicsit érthetetlenül fogadja az ország kettéválását. Nem egészen pontosan értik, miért van arra szükség, hogy egy viszonylag kis ország kétfelé osztódjon. Én a New York Times-ot olvasom, és abból úgy tűnik, hogy a világ valószínűleg a szétválás után jobban szimpatizál majd az önálló Csehországgal, mint Szlovákiával. Szlovákiáról főleg olyan híreket olvasok, hogy ott egy újabb diktatúra van kialakulóban. az ország közelebb áll a Balkánhoz, mint Éurópa nyugati feléhez. Azt hiszem tehát az amerikaiak többségében — akik főleg a sajtóból értesülnek az itteni eseményekről — jó kép alakult ki Csehországról és kevésbé jó Szlovákiáról. És szinte valamennyi amerikai állampolgár ebből a térségből a legtöbbet Magyarországról olvas, és erről az országról az újságok többsége általában jót ír. • Ön harminc éve él az Amerikai Egyesült Államokban. Milyen érzés Amerikában magyarnak lenni? — Amerikában szinte minden idegent könnyen befogadnak. Ott inkább a fehérek és a négerek között vannak ellentétek. Nem hallottam még olyanról, hogy valakinek azért lettek volna gondjai, mert mondjuk lett, ukrán vagy esetleg magyar. Abban az országban nem a nemzetiségi hovatartozás szerint (télik meg az embereket, hanem egyértelműen a képességei, a szorgalma szerint. Ott mindenki azt nézi, ki mit tesz le az asztalra, az senkit sem érdekel, honnan jött az illető. • Ha Ön soha sem érezte saját bőrén milyen is kisebbséginek lenni, miért éppen ezzel a témakörrel — tehát a kisebbségi lét pszichológiájával — kezdett foglalkozni? — Nézze, én a háború alatt sok mindent megéltem mint osztrák katolikus anya és zsidó magyar apa gyereke. Tudom, mi az, amikor valaki úgy él, hogy állandóan arra gondol, amit tesz mennyire fog tetszeni a másik embernek. Úgy gondolom, talán a munkám során sikerül több kisebbségi létben élő embernek segítenem, hogy komplexusait, nehézségeit hamarabb leküzdje. Egyébként én a PAM-ban (Népfőiskola a Nemzeti Kisebbségekért) szeretnék tevékenykedni. Októberben szeretnék egy konferenciát szervezni Pozsonyban, ahol a kisebbségek képviselői mellett meghívnánk a többségi nemzet képviselőit is, akik megbeszélnék mi az, ami a kisebbség és a többség egymással való együttélésében zavaró, gondot okozó. S ha már ezt megtaláltuk, megpróbáljuk közösen megkeresni azt a módot, ahogyan ez a bizonyos "valami" leküzdhető. KAMONCZA MÁRTA Magyarabok a Magyarok III. Világkongresszusán Interjú SHAUKY MOHITYVEL és SULEIMAN MOHAMED SULEIMANNAL Balról jobbra: Suleiman Mohamed Suleiman, Azim Mazem és Shauky Mohi tv Fotó: Szántó Tamás 2 A HÉT Kétségtelen, hogy a közelmúltban lezajlott Magyarok III. Világkongreszszusának legnépszerűbb két vendége volt az Egyiptomi Arab Köztársaságból Budapestre érkező Shauky Mohity és Suleiman Mohamed Suleiman, akik a távoli Afrikában élő és magyar származását napjainkban is büszkén valló ún. magyarab közösséget képviselték az anyaországbeli találkozón. Bár a világ minden tájáról összesereglett testvéreikkel csak tolmácsuk, az izraeli palesztin származású, de már huszonkét éve Magyarországon éló Azim Mazem segítségével értették meg egymást, azonban a "magyar" szót pontosan úgy ejtették, mint mi (pedig "gy" betűje sem az arab, sem a núbiai nyelvnek nincs). Felemelő érzés volt hallgatni, ahogy több mint négy évszázada délre hurcolt őseikről és a magyar nemzet iránti tiszteletükról-szeretetükról nyilatkoztak. — Beszélgetésünket kezdjük a magyarab közösség származásának tisztázásával! S. M.: — II. Szelim török szultán 1517-ben legyőzte Egyiptomot, és több szudáni harcban is részt vett a muszlimokból, görögökből, albánokból, szerbekből, bosnyákokból és magyarokból toborzott seregével. II. Szelim egyik katona szakértője volt Ibrahim al-Magyar, vagyis Magyar Ábrahám kapitány, aki többedmagával egy Wadi Halta fölötti szigetre — Magyar-artira vonult, ahol három núbiai nőt vett feleségül, és gyerekeket nemzett. Leszármazottai az Asszuáni Nagy Gát építése alkalmával történt kitelepítésükig (1964) ott éltek. Ezután ősi szálláshelyüket — amelynek nagy része víz alá került — el kellett hagyniuk, ezért Kom Ombo környékén négy faluban — Qattában, Ineibában, Tushkában és Ibrimban — telepedtek le.
