A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-09-18 / 38. szám

A SZAVAZÓGÉP FOGASKEREKEI

A Szlovák Nemzeti Tanács 1992. szeptember 1 -jón, a késő esti órákban megszavazta az új szlovák alkotmányt. A legutóbbi parlamenti választások szlovákiai győztese, a DSZM ezzel valóra váltotta egyik választási ígéretét: augusztus végéig saját alkotmánya lesz Szlovákiának. Persze arról már diszkréten hallgatott, hogy milyen is lesz ez az alaptörvény, mennyire lesz összhangban azokkal a folyamatokkal, amelyek Európa boldogabbik felén megfigyelhetők, s amelyekbe talán mi is szívesen bekapcsolódnánk. A szlovákiai belpolitikai helyzetet elemezve persze az elfogulatlan szemlélőnek nemigen lehettek túlzott illúziói a fejleményeket illetően. A teljhatalomra törő párt és miniszterelnök vezére számtalan tanújelét adta annak, hogy nem tűri az ellenvéleményeket, s a legszívesebben száműzne mindenkit, aki a legcsekélyebb kételyt is meri támasztani kijelentéseivel kapcsolatban. Mivel azonban most még kénytelen adni a külcsínre is (vajon meddig lesz erre hajlandó?), és nem dughatja tömlöcbe politikai ellenfeleit, az ijesztgetés és a megfélemlítés eszközeivel próbál operálni. Meőiar kormányfő még potenciális szövetségeseit sem kíméli. Élő adásban nézhette a fél világ, ahogyan lehurrogta az alkotmányjogi bizottságban Fogas képviselőt, a DBP és talán az egész SZNT egyik legképzettebb alkotmányjogászát, mert észrevételeket mert tenni az alkotmánytervezettel kapcsolatban. A derék honatyák mindezt szemlesütve és némán figyelték, majd mint a csínytevósen ért kisgyermekek megbánták korábbi döntésüket és — a kívánalmak szerint újraszavaztak. Egy demokratikus jogállamban az ilyesmi nehezen elképzelhető, sőt, azt hiszem a miniszterelnököt leváltanák. No de miért képzelnénk mi azt, hogy Szlovákia demokratikus jogállam? Csak nem azért, mert a most elfogadott új szlovák alkotmányban homályosan céloznak ilyesmire? Aki figyelmesen követte az alkotmánytervezet parlamenti vitáját, annak rá kellett döbbenje, hogy itt egy párt szeretné minden áron keresztülvinni az akaratát, s mivel elég számú képviselője ül a parlamentben (megtámogatva a hasonlóan antidemokratikus szellemű

SZNP és a hatalom sáncainak tetején egyensúlyozó DBP képviselőivel), aligha volt kétséges a szavazás végeredménye. Az ellenzék minden módosító javaslatát egyszerűen lesöpörték az cisztáiról. Számunkra különösen elszomorító, hogy a nemzeti kisebbségek jogállását tisztázni óhajtó, a kor szellemével összhangba hozni kívánó beterjesztések süket fülekre találtak, s ha a szlovák képviselők reagáltak is rájuk, többnyire megfontolásra nem érdemes ellenérveket sorakoztattak fel, sőt, olykor tudatosan meghamisított vagy minden alapot nélkülöző "tényeket" — a dól-szlovákiai szlovákok asszimilációjától kezdve, a magyar papok állítólagos arroganciáján át egészen a magyarok izgágaságáig és összeférhetetlenségéig. A kormányfő egyenesen á magyar képviselőket vádolta meg azzal, hogy ők szítják a nemzetiségi ellentéteket — s tette mindezt olyan hangon, ahogyan még az újoncokkal sem szokás ordibálni a buzerplaccon. Szerencsére az odavágott kesztyűt egyetlen magyar képviselő sem vette fel, s még csak véletlenül sem hozott elő olyan érveket, amelyek fokozták volna a feszültséget, jóllehet akadt volna egy és más, egyáltalán nem kitalált eset, amely nagyon is szemléletesen bizonyíthatta volna, kinek van oka igazából félnie ebben a mai Szlovákiában. A szlovák—magyar határ mentén ugrásszerűen megnőtt a harci alakulatok létszáma. Komoly fegyvereket is telepítettek oda. Részeg katonák tettlegesen bántalmaznak magyarokat csak azért, mert magyarul beszélnek egymás között. Magyar iskolának szánt épületeket foglalnak el alig néhány nappal a tanévnyitó előtt arra jogosulatlan intézmények vagy csoportok. Ismeretlen eredetű pénzeken bizonyos személyek magyarok lakta vidékeken vállalatokat, üzleteket stb. vásárolnak meg, nehogy véletlenül magyar kézre kerüljenek. De tulajdonképpen félhet itt minden jószándékú, a demokráciát őszintén gondoló állampolgár, legyen bár magyar, szlovák vagy akármilyen nemzetiségű, hiszen nem a személyes képességek, a szakmai ismeretek döntik el, hogy ki kerül vezető és irányító beosztásba, hanem a párthoz való lojalitás. Hullanak a

fejek, mint a nyári zápor. Senki sem tudja megindokolni, vajon miért kellett annyi kórházigazgatót, különböző szintű tisztviselőt stb. elbocsátani szinte egyik napról a másikra. Az apátia, a bénultság járványszerűen terjed az országban, s még azok az emberek is megdöbbenve figyelik a fejleményeket, akik a győztes pártra adták szavazatukat. Hofbauer miniszter azzal vádolta meg a magyarokat, hogy gettóba akarják saját magukat zárni az autonómiaigényükkel. Nekem inkább úgy tűnik fel, mintha maga a szlovák nemzet kerülne egyre inkább egy ilyen izolált, a külvilággal nagyon nehezen kommunikáló közegbe. A 19. század szelleme lebeg fölöttünk, a nemzetállamok áporodott levegője. Az új alkotmány a szlovák nemzet államát deklarálja, egyszerűen ignorálva azt a tényt, hogy minden ötödik szlovákiai polgár nem szlovák anyanyelvű. Államnyelvről beszél — a hivatalos nyelv helyett —, és nyilván ennek a megfogalmazásnak további folyamányai is lesznek, a konkrét törvényekben. Az önigazgatás elvét is simán elvetették, noha itt nemcsak a nemzeti kisebbségek önigazgatásáról van szó, hanem az egyes régiókéról is, tehát olyan területekéről is, ahol szinte kizárólag szlovákok élnek. Hetek óta azt halljuk, hogy a külföld mindenre áldását adja, csak az összhangban legyen a nemzetközi dokumentumokkal és persze alkotmányos úton történjen. Az összhang meglehetősen disszonáns, ráadásul az érvényben levő szövetségi alkotmányt és az SZNT házszabályát is több alkalommal megsértették a vita és a szavazás során, arról már nem is szólva, hogy egy ilyen fontos dokumentumot (de még a legjelentéktelenebb törvényjavaslatot is) illik időben a képviselőkhöz eljuttatni, hogy legyen alkalmuk gondosan áttanulmányozni. De sebaj, a szavazógép mindezt simán és különösebb fennakadás nélkül "ledarálta". Fogaskerekei között szótmorzsolódtako a demokrácia utolsó darabkái is. Talán az utókor majd elégtételt szolgáltat azoknak a magyar képviselőknek, akik ebben a tragikomédiában már nem kívántak — statisztaként — közreműködni, és a szavazás előtt kivonultak az ülésteremből.

Lacza Tihamér