A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-09-18 / 38. szám

A SZAVAZÓGÉP FOGASKEREKEI A Szlovák Nemzeti Tanács 1992. szeptember 1 -jón, a késő esti órák­ban megszavazta az új szlovák alkotmányt. A legutóbbi parlamenti választások szlovákiai győztese, a DSZM ezzel valóra váltotta egyik választási ígéretét: augusztus végé­ig saját alkotmánya lesz Szlovákiá­nak. Persze arról már diszkréten hallgatott, hogy milyen is lesz ez az alaptörvény, mennyire lesz össz­hangban azokkal a folyamatokkal, amelyek Európa boldogabbik felén megfigyelhetők, s amelyekbe talán mi is szívesen bekapcsolódnánk. A szlovákiai belpolitikai helyzetet ele­mezve persze az elfogulatlan szem­lélőnek nemigen lehettek túlzott illúziói a fejleményeket illetően. A teljhatalomra törő párt és miniszter­­elnök vezére számtalan tanújelét adta annak, hogy nem tűri az ellenvéleményeket, s a legszíveseb­ben száműzne mindenkit, aki a legcsekélyebb kételyt is meri tá­masztani kijelentéseivel kapcsolat­ban. Mivel azonban most még kénytelen adni a külcsínre is (vajon meddig lesz erre hajlandó?), és nem dughatja tömlöcbe politikai ellenfe­leit, az ijesztgetés és a megfélem­lítés eszközeivel próbál operálni. Meőiar kormányfő még potenciális szövetségeseit sem kíméli. Élő adásban nézhette a fél világ, aho­gyan lehurrogta az alkotmányjogi bizottságban Fogas képviselőt, a DBP és talán az egész SZNT egyik legképzettebb alkotmányjogászát, mert észrevételeket mert tenni az alkotmánytervezettel kapcsolatban. A derék honatyák mindezt szemle­sütve és némán figyelték, majd mint a csínytevósen ért kisgyermekek megbánták korábbi döntésüket és — a kívánalmak szerint újraszavaz­tak. Egy demokratikus jogállamban az ilyesmi nehezen elképzelhető, sőt, azt hiszem a miniszterelnököt leváltanák. No de miért képzelnénk mi azt, hogy Szlovákia demokratikus jogállam? Csak nem azért, mert a most elfogadott új szlovák alkot­mányban homályosan céloznak ilyesmire? Aki figyelmesen követte az alkotmánytervezet parlamenti vi­táját, annak rá kellett döbbenje, hogy itt egy párt szeretné minden áron keresztülvinni az akaratát, s mivel elég számú képviselője ül a parlamentben (megtámogatva a ha­sonlóan antidemokratikus szellemű SZNP és a hatalom sáncainak tetején egyensúlyozó DBP képvise­lőivel), aligha volt kétséges a sza­vazás végeredménye. Az ellenzék minden módosító javaslatát egysze­rűen lesöpörték az cisztáiról. Szá­munkra különösen elszomorító, hogy a nemzeti kisebbségek jogál­lását tisztázni óhajtó, a kor szelle­mével összhangba hozni kívánó beterjesztések süket fülekre találtak, s ha a szlovák képviselők reagáltak is rájuk, többnyire megfontolásra nem érdemes ellenérveket sorakoz­tattak fel, sőt, olykor tudatosan meghamisított vagy minden alapot nélkülöző "tényeket" — a dól-szlo­­vákiai szlovákok asszimilációjától kezdve, a magyar papok állítólagos arroganciáján át egészen a magya­rok izgágaságáig és összeférhetet­lenségéig. A kormányfő egyenesen á magyar képviselőket vádolta meg azzal, hogy ők szítják a nemzetiségi ellentéteket — s tette mindezt olyan hangon, ahogyan még az újoncok­kal sem szokás ordibálni a buzer­­placcon. Szerencsére az odavágott kesztyűt egyetlen magyar képviselő sem vette fel, s még csak véletlenül sem hozott elő olyan érveket, ame­lyek fokozták volna a feszültséget, jóllehet akadt volna egy és más, egyáltalán nem kitalált eset, amely nagyon is szemléletesen bizo­nyíthatta volna, kinek van oka igazából félnie ebben a mai Szlo­vákiában. A szlovák—magyar határ mentén ugrásszerűen megnőtt a harci alakulatok létszáma. Komoly fegyvereket is telepítettek oda. Ré­szeg katonák tettlegesen bántal­maznak magyarokat csak azért, mert magyarul beszélnek egymás között. Magyar iskolának szánt épü­leteket foglalnak el alig néhány nappal a tanévnyitó előtt arra jogo­sulatlan intézmények vagy csopor­tok. Ismeretlen eredetű pénzeken bizonyos személyek magyarok lakta vidékeken vállalatokat, üzleteket stb. vásárolnak meg, nehogy vélet­lenül magyar kézre kerüljenek. De tulajdonképpen félhet itt minden jószándékú, a demokráciát őszintén gondoló állampolgár, legyen bár magyar, szlovák vagy akármilyen nemzetiségű, hiszen nem a szemé­lyes képességek, a szakmai isme­retek döntik el, hogy ki kerül vezető és irányító beosztásba, hanem a párthoz való lojalitás. Hullanak a fejek, mint a nyári zápor. Senki sem tudja megindokolni, vajon miért kel­lett annyi kórházigazgatót, különbö­ző szintű tisztviselőt stb. elbocsátani szinte egyik napról a másikra. Az apátia, a bénultság járványszerűen terjed az országban, s még azok az emberek is megdöbbenve figyelik a fejleményeket, akik a győztes pártra adták szavazatukat. Hofbauer miniszter azzal vádolta meg a magyarokat, hogy gettóba akarják saját magukat zárni az autonómia­igényükkel. Nekem inkább úgy tűnik fel, mintha maga a szlovák nemzet kerülne egyre inkább egy ilyen izolált, a külvilággal nagyon nehe­zen kommunikáló közegbe. A 19. század szelleme lebeg fölöttünk, a nemzetállamok áporodott levegője. Az új alkotmány a szlovák nemzet államát deklarálja, egyszerűen igno­­rálva azt a tényt, hogy minden ötödik szlovákiai polgár nem szlovák anya­nyelvű. Államnyelvről beszél — a hivatalos nyelv helyett —, és nyilván ennek a megfogalmazásnak további folyamányai is lesznek, a konkrét törvényekben. Az önigazgatás elvét is simán elvetették, noha itt nem­csak a nemzeti kisebbségek önigaz­gatásáról van szó, hanem az egyes régiókéról is, tehát olyan területeké­ről is, ahol szinte kizárólag szlová­kok élnek. Hetek óta azt halljuk, hogy a külföld mindenre áldását adja, csak az összhangban legyen a nemzetközi dokumentumokkal és persze alkotmányos úton történjen. Az összhang meglehetősen disszo­náns, ráadásul az érvényben levő szövetségi alkotmányt és az SZNT házszabályát is több alkalommal megsértették a vita és a szavazás során, arról már nem is szólva, hogy egy ilyen fontos dokumentumot (de még a legjelentéktelenebb törvény­­javaslatot is) illik időben a képvise­lőkhöz eljuttatni, hogy legyen alkal­muk gondosan áttanulmányozni. De sebaj, a szavazógép mindezt simán és különösebb fennakadás nélkül "ledarálta". Fogaskerekei között szótmorzsolódtako a demokrácia utolsó darabkái is. Talán az utókor majd elégtételt szolgáltat azoknak a magyar képviselőknek, akik ebben a tragikomédiában már nem kíván­tak — statisztaként — közreműköd­ni, és a szavazás előtt kivonultak az ülésteremből. Lacza Tihamér

Next

/
Thumbnails
Contents