A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-11 / 37. szám
KözelediH az igazság órája? LAPOZGATÓ 1 H Hetvenhárom ówel ezelőtt egy bukaresti bíróság 8 évi börtönre ítélt egy 72 éves öregembert. Hazaárulással, az ellenséggel való kollaborálással vádolták. Meg azzal, hogy Románia kormányzója akart lenni. A két hétig tartó tárgyalás valódi cirkusz volt. Az ügyész lehülyézte a vádlottat, kétségbe vonta románságát, és azzal fenyegette meg az igazságát megátalkodottan hangoztató aggastyánt, hogy földdel tömi be a száját, és a börtönben fog elpusztulni. A hallgatóság mindezen remekül szórakozott, a törvényszék tagjai nemkülönben. Fogalmuk sem volt arról, hogy ez a per nem a vádlottat szégyeníti meg, hanem őket és a román államot, amelynek nevében kimondják az ítéletet. A vádlott ugyanis loan Slavici, a nagy román író volt, az akkor már halott Eminescu és a már szintén halott Caragiale barátja. Az egész vád koholmány volt, de ezt senki sem tartotta lényegesnek. A törvényszék tagjai tudták, hogy el kell ítélniük ezt az öregembert, hiszen a nemzet színe-java már régebben ítélkezett fölötte. Nicolae lorga feléje köpött az utcán, hazafias lelkületű ifjoncok felpofozták, mikor ráismertek, és Goga, a nagy nemzeti költő, egy egész versben foglalkozott vele: Egy íróval, aki eladta magát. Vétkes ez az ember, ha bűnére nincs is paragrafus. George Calinescu, az egyik legnagyobb román irodalomtörténész, 1940-ben kiadott, A román irodalom története című művében kissé utálkozva és "idegen" származására, "kevert vórűsócjóre" utalva (mellesleg cigány származású volt) részletesen felsorolja Slavici bűneit: "Slavici belesüllyedt az ő magyarszeretetébe, és egyre hangsúlyozottabban kezdte gyűlölni az itteni bizantinizmust"; azt állította, hogy "a románok szabadon fejlődhetnek a magyar királyságban is" és "kevésbé kockázatos a börtönbe kerülni (Magyarországon), mint Romániába menni, és az ottani testvérek szeretetére támaszkodni"; "nincs az itteni (erdélyi) románoknak mit tanulni az ottaniaktól, es Isten óvja őket attól, hogy olyan helyzetbe kerüljenek, mint azok"; "makacsul kívánta, hogy a románok ne egyesüljenek’ (Slavici ugyanis "a népek konföderációjaként" megszervezett Habsburg-monarchia híve volt). Mi, magyarok pontosan tudjuk, hogy a szebeni Tribúna főszerkesztőjét, a Tanulmány a magyarokról (1871) és a Románok a magyar királyságban és a magyar politika szerzőjét (1892) — enyhén szólva — nem lehet magyarbarátnak mondani. "A Kárpátok egyszerre nem lehetnek románok is, magyarok is. A románok csak egyet óhajtanak, hogy Magyarország szetbomoljék, s hogy belőle ok is megkapják a részüket"; "egyetértettünk tehát abban, hogy a Tribúna hasábjain kíméletlenül küzdünk a dinasztiaellenes irányzatok, Kossuth kultusza és a Magyarország függetlenségéért folytatott propaganda ellen"; "ápoljuk a románokban a nemzeti érzést, a román faj etnikai és kulturális felsőbbrendűségének a tudatár. Slavidt 1888-ban Kolozsváron a magyar állam elleni izgatásért egy évi börtönre ítélték. Le is töltötte. Calinescu nem állja meg, hogy meg ne jegyezze: "de a börtön tetszett neki, mert a magyarok — ahogyan mondta — kíméletesen bántak vele, és rendkívül jóindulatúan kezelték a családját is". Calinescu — akarva, nem akarva — megérteti velünk, hogy mi késztette a román közvéleményt és bíróságot arra, hogy az "idegen" minősítéssel megbélyegezzen és súlyos börtönbüntetésre ítéljen egy sírja szélén álló öregembert, aki egész életét a románság ügyének szentelte. Slavici — bármennyire is szerette nemzetét, és bármennyire is ellenszenvesek voltak neki a magyarok — sohasem volt hajlandó arra, hogy "a nemzeti érzést" és "a román faj etnikai és kulturális felsőbbrendűségének tudatát" szemérmetlen túlzásokkal és tudatos hazugságokkal táplálja. Erdélyi románként nem tudta megemészteni az Ókirályság bizantinizmusát, kritikusan viszonyult saját népéhez is. Ezzel a magatartással megszegte a minden román által elfogadott játékszabályokat, és ezért bűnhődnie kell. A román nemzetnek tulajdonképpen mindmáig nem írták meg a történelmét. Későn indulva, "belecsöppenve" a nemzetállamok Európájába és a politikába, a román történészek a történelem helyett nemzeti mítoszok segítségével próbálták meghatározni a románok identitástudatát, "küldetését’ és "jogát" azokra a területekre, amelyeket birtokoltak vagy birtokolni akartak. A modern kor társadalmi és politikai eszméit, illetve struktúráit a bizonytalan, homályba vesző évezredekre visszavetítve megalkották a románok eredetének, kontinuitásának és egységének mítoszait. (...) Az egymást követő román történésznemzedékek óriási intellektuális energiát pazaroltak arra, hogy megváltoztassák a múltat. (...) Szívós munkájuk eredményeként mítoszaik valóságos remekművek. (...) Elég egyet ismerni közülük, és mindent tudunk, amit egy románnak, egy nem románnak vagy egy "idegennek" tudnia kell a roman "történelemről". A legbátortalanabb kísérlet is, amely a mítoszok kétségbevonására irányul, sőt a tárgyilakosságra való törekvés is, azonnal nemzetáruiásnak, illetve románellenességnek minősül. (...) Senki se higgye, hogy ezeket a mítoszokat minden román, minden román történész készpénznek veszi, vagy vette. De tenni semmit sem tehettek, tehetnek ellenük, mert senki sem kockáztathatja meg a nemzet testéből való kiátkozást. A román nemzeti mítoszok rendszerének elfogadása és az ennek megfelelő gondolkodás és cselekvés féldemokratikus körülmények között (lásd a két világháború közötti és a jelenlegi román viszonyokat) rendkívül veszélyes. Annál veszélyesebb, minél nagyobb tömegek vallják a sajátjukénak. És nemcsak a kiszolgáltatott "idegen” nemzeti közösségek, hanem a román nép számára is. Irracionális és dogmatikus jellege révén egyfajta vallássá válik, amelyet nemcsak elfogadni, hanem élni is kell. Ez a létezési forma egyenesen a Vasgárdához vezet, amely minden idők legjellegzetesebb román mozgalma volt. "A Vasgárda nemcsak egy logikus rendszer, az érveknek egy láncolata volt, hanem átélés is. A kereszténységhez hasonlít. A keresztény is csak akkor keresztény, ha az Evangélium alapján él, nem elég, ha csak ismeri és megérti azt" — vallja 1992-ben a Baricada nevű ellenzéki újságban Nicolae Cracea, hajdani vasgárdista. Bizonyos, hogy Románia útja, ha csak a saját törvényei szerint haladna, ismét a nemzeti-vasgárdista rendszerbe torkollana. Csakhogy... Jelenleg mintha valami történne Romániában. Nagy-Románia nem tette boldogabbá, gazdagabbá, szerencsésebbé a román népet. Az egész román propagandagépezet sem tudta elhitetni a világgal, hogy Erdély sohasem tartozott Magyarországhoz, és hogy a magyarok "idegenek" ott (lásd az amerikai Kongresszus idei, 415-ös számú határozatát: "Erdélyt, ahol legkevesebb 2,5 millió magyar él, és amely terület ezer éven át a Magyar Királyság részét képezte, az 1920-as Trianoni Békeszerződés adta át Romániának”). A zsidók romániai holocaustjáról könyvek, cikkek jelentek meg. A román értelmiségiek legjobbjai érzik, tudják, hogy hazugságokra építve birodalmat igen, de demokráciát nem lehet teremteni. Ha nem kerül sor a román "történelem" demitizálására, Románia újra végzetszerűen a nyomor, a nyílt diktatúra felé vezet. Akárcsak a két világháború között. De a körülmények azóta megváltoztak. Az in-6 A HÉT
