A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-04 / 36. szám
MINERVA AZ Ö R Ö M TELI-D O M BO N Hazánk és Mongólia nem csak távolságban van messze egymástól. Aki nem járt ott. annak hosszú ideig kellene ecsetelni a különbségeket, a különlegességeket, mert mindazt érzékletesen megtapasztalni csakis a helyszínen lehet. A különbség leginkább a főváros, Ulánbátor legszélén, a Gandan-dombon észlelhető. Ide minden idegent, látogatót, turistát elhoznak, mert a Gandan-domb, amely egyébként Örömteli-dombot jelent, olyan látványosság, amellyel kevés ország dicsekedhet. Nekünk, idegeneknek látványosság, az itt élőknek azonban természetes, hiszen megszokták, hogy itt, az alacsony gerendakerítés mögött évezredes szokások szerint zajlik az élet. Vezetőnk külön figyelmeztetett, mielőtt elindultunk, hogy bár nyár van, öltözzünk fel melegebben, mert a Gandan-domb egyedi természeti adottságú, sohasem enged fel a talaj, örökké fagyos, érezhetően hideg. Megfogadtuk a tanácsát, bár az egyedülálló látványosságok sora olyan izgalomba hozott bennünket, hogy egykettőre melegnek éreztük a szvettert, kabátot. A Gandan-domb külön része a városnak, sajátos világ, ahol eddig soha az életben nem látott, nem hallott benyomásokkal találkoztunk. A múlt században és az e század elején épült szentély az ország egyetlen, működő buddhista temploma, ahol tibeti nyelven folyik a szertartás, egyetlen a kolostor is, ahol a lámák laknak, és egyetlen a szerzetesi iskola is, ahol hazai és külföldi növendékek egyaránt tanulnak. A buddhista központ területén fellelhető mindaz a szimbólum, amely a buddhista vallást jellemzi. Mi műemlék-együttesként fogtuk fel a városrészt, ahol minden évezredes szokások, hagyományok szerint működik. Ezért kivételes a Gandandomb! A főkaput kőoroszlán őrzi, a szája tele van a látogatók ajándékaival, rizsszemekkel, apró magvakkal, papírpénzzel, szalagokkal és az itt legfontosabbnak számító, a tüzet, tehát az életet jelentő gyufával. Rögtön feltűntek a kopaszra nyírt lámák is, sárga és vörös leplekbe burkolózva, régi módszerrel varrott, felfelé kunkorodó orrú halha-csizmában. Vezetőnk szerint itt szimatolnak a külföldiek körül, mert ma már ők is megvesztegethetők, és egy kis értékesebb ajándék fejében megmutatják az egyébként szigorúan őrzött, avatatlan szem elé nem tárható kincseket, emlékeket is. Úgy látszik azonban, belőlünk nem néztek ki sem amerikai agarettát, sem orosz vodkát, így hát odébbálltak. Mi pedig legalább nyugodtan, kedvünkre nézelődhettünk. A kolostorudvaron százával repdestek a fekete tollú galambok, még Buddha hatalmas aranyozott szobrát is ellepték. A térség egyik oldalán kopott márvány imapadokon hasaltak az ájtatoskodók, mert így kívánja a vezeklést a buddhizmus, a másik oldalon az imamalmokat pörgették a jellegzetes mongol öltözékbe, a színes selyemből varrott delbe öltözött anyókák. Elmés szerkezet ez, hiszen különösebb fáradozás nélkül több évre letudható vele az imádkozás. A tekercsek, amelyekre az imák szövegét írták, egy templomlátogatás alatt bármennyiszer megpörgethetők. A főbejárattal szemben mesés, kínai tetős szentély, a Gyémántjogarú Buddha temploma all. A tetőn ott vannak a buddhizmus jelképei, a nyolcküllójű kerék, amely a tanítást, az ernyő, amely a győzelmet, az önmagába visszatérő hurok, amely a boldogságot jelenti. Rövid nézelődés után egyre inkább befelé, a szentély felé pillanthattunk, ahol a szertartás zajlott. A mély hangú zümmögés, az időnként megszólaló bőrdobok, az összeverődő cintányórok és hatalmas erejű kürtök már sejttették, hogy n$m mindennapi élményben lesz részünk. így is volt. Először a különben mindenhol érezhető birkafaggyú nehéz, émelyítő szaga csapta meg az orrunkat, amely itt még tömjénfüsttel és a papi méltóságok izzadságszagával is párosult. Az élmény azonban mindent feledtetett. Mialatt folyt a számunkra érthetetlen "mise" a különféle hókuszpókuszokkal, alaposan körülnéztünk. Szájtátva bámultuk a vitrinekben őrzött kincseket, remekműveket, vallásos kegytárgyakat, a tésztából formázott jelképbábokat és az aranyból készült szobrokat. A szőnyegeken és nemezpárnákon üldögélő, mozdulatlan, merev arcú lámák háta mögött körüljártuk a helyiséget, és megcsodáltuk a pompásabbnál pompásabb hímzett és rátétes, élénk színű képeket. Talán az idők végezetéig is elgyönyörködtünk volna a látványban, ám vezetőnk szólított bennünket, hogy hátra van még a könyvtár megtekintése, amelyre csupán néhány percet engedélyezett a könyvtár vezetője. A négyszögletű téglaépület falai között őrzik a kolostor ötvenezer kötetes gyűjteményének egy részét, itt restaurálják, gondozzák az ősrégi pergameneket, amelyek egyikén vezetőnk szerint a mongolok es a magyarok közeli rokonságáról is írnak. Ha értenénk ezekhez a pergamenekhez, amelyek egyike-másika több mint ezeréves, olvashatnánk sok száz tibeti orvosság leírását, különféle használt gyógymódokról, gyógynövénykivonatok hatóanyagáról. A legtöbb mű azonban a mongolok történetével, a vallási szokások és Buddha tanainak leírásával foglalkozik. A legszívesebben itt is napokat töltöttünk volna... De indulni kellett visszafelé, hiszen a látogatóknak itt se szeri, se száma, nem kívánhattuk, hogy csak velünk törődjenek. Búcsút vettünk a Gandan-dombtól, a kolostortól, az őrt álló kőoroszlántól. A kapuban aprócska, dióbarna szemű srácok játszadoztak fehér csontgolyókkal, saga/jal, amelyet a juh bokacsontjából készítenek. Ügyet sem vetettek sem a nézelődőkre, sem a kolostor életére. Itt élnek, nekik természetes az, ami nekünk annyi élményt adott. Egy kicsit irigyeltük is őket, mert eszünkbe jutott az óriási távolság, és ennek kapcsán az, hogy Mongóliában először és talán utoljára jártunk. BENYÁK MÁRIA A HÉT 21
