A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-04 / 36. szám
EGTAJAK Móricz Zsigmond Vili Az asszony a sctétben semmit sem talált. Olyan hamar alkonyodik, s úgy lógnak a novemberi ködök, hogy már négy órakor az ember az orrára lép a saját házában. — Gyüsz mán? — kiáltott neki az ember. — Megyek, megyek — s evvel nagy csörrenés, az az átkozott fedő a falról beleesett a fejőrocskába, s oly pokoli lármát csapott, hogy az ember berivallt: — Mi az, összedűtöd a házat? — Gyufát keresek, no. Evvel ott tapogatott a falon tovább, de nem lelte a gyufát. Ott volt pedig, ott kell neki lenni, ha eccer odatette. Ahogy motozgat, megint csirr... újra leesett valami. — Mi az, vak vagy, nem látsz? — Ó, a csuda vemé meg ezt a setétet, na, no jól vagyok má, most meg a sótartó esett le. Móricz Zsigmond 50 évvel ezelőtt, 1942. szeptember 4-én halt meg. 16 A HÉT — Minden fenét összetörsz? — Nem kell — dühösködött a fiatal asszony, s tovább kotorászott, még ingerültebben. Most meg belelépett a moslékos csöbörbe, s feldöntötte. — Jaj az isten verje már meg ezt a kutya életet — kezdte rá a kiabálást. — Sicc ki, a fene egyen meg, még ez is rám mászik. A kutya a lábára állott, és talán hogy vigasztalni akarta, elkezdte nyalogatni az arcát. A kutya a setétben is meglelte az orcáját, s végigkente a nagy nyelvével. Az asszony belerúgott s úgy rákiáltott, hogy a Bodri elkussolt. — Mondtam, hogy várj — mérges kedett az ura is, és előkereste a gyufát a zsebéből. Az asszony megállott a setétben, s nagyot fújt. Hallotta a sercenést, ahogy az ura a gyufát végighúzta a nadrága szárán, de csak nem akart világos lenni. A köd lecsapódott, s a ruha nedves volt, a vékony, gyenge szálacska nem gyúlt meg, hanem eltörött. Az ember másik gyufát vett elő, s a falon próbálta meggyújtani, ez sem sikerült, megint eltört. Harmadikat vett, negyediket, ötödiket, akárhol próbálta, nem gyúlt s nem gyúlt meg. — Meddig várjak még? — kezdte rá az asszony, hogy most ő került felül. Ott állott a setétben, mint a vak, csak ette a méreg. — Nem tudom, mi van evvel a büdös gyufával — morgott az ember. — Nem akarja az igazságot — Várjál, majd én gyútok odabe, van skatulya bent. — Hadd el, hát ennek is meg kell gyulladni. De ma este meg volt boszorkányozva a gyufa s csak nem lett belőle világosság. — Mér nem a katulyáján gyútod, te máié? Az ember morgott. — E nem katulya, e pakli, e má lekopott, mán délbe se gyútott. Az asszony dühösen belelépett a latyakba, a kidőlt moslékba, s berobogott a szobába. És egyszer csak elkezdett jajveszékelni. — Na, megvan mán megint. Hogy az isten akárhová tegye, aki ldtanálta. A drága skatulyás gyufát kereste a pohárszéken a pohárban, ahova elrejtette, hogy akárki meg ne lelje, s most idegességében két poharat is feldűtött, az egyik lehemperedett a földre s eltörött. A láha mindjárt az üvegcserepeken taposott. O maga pedig csak állott, mint a szamár a koromsetét szobában, s már meg volt ijedve, nem mert semmihez sem nyúlni. Ha ma ilyen bajban van, szerencsétlen minden moccanása. Végre világosság lett. Az embernek mégiscsak sikerült gyufát gyújtania. Ahogy az ajtóban állott és a Ids fény bevilágított, látni lehetett, hogy az a pohár tört cl, amit akkor vett a feleségének, mikor megkérte a búcsún. Egyikük sem szólott, csak nézték, addig nézték, míg a gyufa el nem égett. Az asszony a cserepeket nézte kimeredt szemmel, az ember meg a feleségét, aki úgy meg volt rémülve, s olyan lett, mint a hét szerencsétlenség. — Há mér nem gyújtotta meg a mécsest — fakadt Id az asszony. Az ember nem szólt. Miért is nem, no. Most, hogy setét volt, nem látta, hol a mécses, semmit se látott. Újra hozzáfogott gyufát gyújtogatni, s vagy a tizedik meg is gyúlt. — Hun az a mécses? Az asszony vette a szélálló lámpát a kis hordóról a sarokban, de mire elővette, már a gyufa el is aludt, megint. Most újra elölről kezdődött az egész gyufázás. Akkor beszaladt az udvarról a fiuk. — Édesapám, édesapám — kiáltotta. — Hallgass, most gyufát gyútok. A gyerek hallgatva állott, s nem mert mozdulni. — Hun jártál? — kiáltott rá az anyja, mert kiabálni a setétben is lehet. — Jóskáéknál... Édesanyám, ott ég ám... — Mi ég? A ház ég? — A villany ég. — Villany... A gazda megint meggyújtott egy gyufát. Az asszony tartotta a mécsest Csak most látták a mécses pislogásánál, mit míveltek. A szobában a pohár, a konyhában a dézsa moslék, a falról a sótartó bele a moslékba, a fedő a rocskába, az asszony iszonykodva vette ki belőle, hát mind a kettő lepattant, pedig mindenik új volt... Nagy bánat ez, lehet győzni szipogással. No de a mécses az jó, a legkisebb mécses világánál is úgy lát az ember, hogy csoda. Fejni kellett sietni, mentek. Az ember a mécsest vitte, az asszony
