A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-04 / 36. szám
HÍRMONDÓ Gyanús gazdagon Az autóbusz alighogy befordul a szebbnél szebb házakkal szegélyezett útra, a mellettem ülő éltesebb hölgy máris megjegyzi: egyesek mennyi mindent össze tudnak lopni! Az alatt a néhány másodperc alatt, amíg az autóbusz a megállóhoz ér, különböző történeteket hallok a szép házak, azaz a milliomos negyed — ahogy a környéken ezt a városrészt nevezik — lakóiról. Enyhén szólva valamennyien gyanúsak. Gyanúsak, mert gazdagok. S a legtöbben még ma is azt hiszik, hogy most, a kapitalizmus hajnalán, aki gazdag, az tisztességtelen úton jutott hozzá a vagyonához. "Amikor szegény voltam, az volt a baj" L. mérnök háza az autóbusz-megálló mögött van. Kétszintes épület, körülötte szépen ápolt üde pázsit, fiatal díszcserjék. A ház mögött ovális alakú medence. L. a csengetés után rögtön az ajtóban terem. Széles mosoly kíséretében vezet a nappaliba. Az egész házban a fekete és a fehér szín a domináló. Kimondottan extravagáns bútorok. Alacsony fekete színű könyvespolcok, kényelmes bőrfotelok, rengeteg szobanövény. A nappali sarkában egy guruló üvegasztal, tele finomabbnál finomabb italokkal. Amíg L. itallal kínál, saját magának egy üveg ásványvizet bont. Leül velem szemben, beletúr enyhén őszülő hajába, és lassan, mintha csak most próbálná összeszedni gondolatait, beszélni kezd. — 1975-ben fejeztem be a főiskolát. Az egy óv katonaság után ebben a városban kezdtem dolgozni, egy építkezési vállalatnál. Jóformán "meg sem melegedtem" az üzemben, amikor az első probléma jelentkezett. Rájöttem ugyanis, hogy az építőmunkások pár üveg pálinkáért eladják az építőanyagot. Ezt azonnal jelentettem az igazgatónak, aki megígérte, hogy tesz valamit annak érdekében, hogy ez megszűnjön, ám valójában semmilyen lépéseket nem tett. Amikor újból szóltam neki ez ügyben, rám mordult, hogy ez a múltban is így volt, s a jövőben sem lesz másképp. Különben is örüljünk, hogy akad ember, aki ennyi pénzért hajlandó az építkezésen dolgozni. Később megtudtam: az igazgató azért nem szólt a munkásoknak, mert azok szinte ingyen az ő házát is felépítették. Természetesen a vállalat építkezéseinél megspórolt építőanyagokból. A másik eset már rázósabb volt. Röviddel a belépésem után az igazgató új titkárnőt helyezett az osztályunkra. A lány csinos volt, kedves, csak éppen dolgozni nem tudott. Alig beszélt szlovákul, képtelen volt egy levelet megfogalmazni, az írógépet meg végképp nem tudta használni. A napi nyolc és félórás munkaidő alatt örültünk ha öt órát az irodájában töltött. Neki "köszönhetően" az osztályon egyre nagyobb lett a káosz. Főleg a műszaki rajzolók zsörtölődtek amiatt, hogy amíg ők nyolc órától fél ötig güriznek, addig az említett hölgy kilenctől háromig tartózkodik a munkahelyén, és ráadásul az övékénél közel dupla fizetésért. Elmentem az igazgató után és kértem, helyezze át a titkárnőnket. Ismét megígérte, hogy tesz valamit. Vártam egy darabig, mivel nem történt semmi, egy szakszervezeti gyűlésen kipakoltam mindent a titkárnőnkről. Amikor leültem, az egyik kollégám megjegyezte: nagy bakot lőttél pajtás, a hölgy a diri szeretője. A folytatást már bárki kitalálhatja. Pár hónapon belül mennem kellett a cégtől. Sőt, az igazgató még ezzel sem elégedett meg. Az apósomat — aki a helyi kórház egyik legjobb belgyógyásza volt — az egyik napról a másikra eltávolították a munkahelyéről. Egy Isten háta mögötti kis faluba helyezték körzeti orvosnak. A feleségem akkor kezdett dolgozni, gyermekgyógyászként a kórházban. Öt is falura helyezték. Szörnyű napok voltak. Itt álltam munka nélkül, tele kölcsönökkel, a munkások már a ház alapját rakták, és nem volt pénzünk, hogy kifizethessük őket. Szinte valamennyi vállalatot, szövetkezetét felkerestem, de mindenütt azt mondták, nincs rám szükségük. Ekkor értettem meg, hogy itt tulajdonképpen egy jól működő maffia irányít mindent. Bármennyire furcsa, de nekem az adott erőt, hogy azt mondtam: engem nem kaptok meg ilyen könnyen. Végre egy állami gazdaságban sikerült elhelyezkednem — éjjeliőrként. Nappal szinte minden percemet az építkezéssel töltöttem. Igyekeztem, elvégre a saját házamról volt szó. Közben pedig egyre jobb kapcsolatba kerültem a munkásokkal. Úgy gondoltam, hogyha a munkahelyemen mint építészmérnök nem hasznosíthatom a tudásom, alakítok egy építkezési csoportot a melósokból, és elvállaljuk a családi házak építését. így is lett. A csoport jó tíz éve működik, és még soha senki sem panaszkodott a munkánkra. Diákkoromban mindig arról álmodoztam, hogy szebbnél szebb házakat építek majd, s most borzasztóan bosszant, amikor ízléstelen házak építését kell elvállalnunk. És sajnos, ma ezekből van több. L. úr még sokáig beszól a konfliktusairól, problémáiról, amelyeket az elmúlt években a volt kiskirályok okoztak neki. Arra a kérdésemre: milyen gazdagnak és elismertnek lenni, nevetve válaszol. — Ez nem gazdagság. Ez szerintem viszonylagos jólét. Az átlagon felül dolgozom, tehát átlagon felüli körülmények között élek. Ami az elismertséget illeti, nos ón nem hiszem, hogy az emberek olyan nagyon elismernek. A közvetlen környezetem, a baráti köröm tudja, amit elértem, szívós, kitartó munkával értem el. S ez nekem tulajdonképpen elég is. Hogy a többi ember mit gondol? Az sohasem érdekelt. Tudja, az emberek nagyon rossz - indulatúak tudnak lenni. Főleg az olyan emberek marasztalják el szívesen a másikat, akik szerencsétlenek, nem tudnak élni, lusták dolgozni. Azok aztán kígyót-békát összehordanak a másikra, főleg ha annak kicsit jobban megy. Amikor szegény voltam, az volt a baj. Éreztem megvetnek, kiröhögnek. Amikor aztán elkészült a ház, megvettem az Audit, akkor egyszeriben harácsolónak, tolvajnak, pónzóhesnek és még ki tudja mi mindennek tituláltak. Egy időben zavart, hogy éppen olyan emberek bírálnak, akik életükben szinte semmire sem voltak képesek, azonkívül, hogy úgy-ahogy egy-kót gyereket nevelnek, semmi maradandó értéket nem tudtak letenni az asztalra. Aztán túltettem magam ezen. Olyan az, mint amikor valaki vért izzadva feljut egy magas hegycsúcsra, ahonnan csodaszépnek tűnik a táj. Onnan föntről nem látni, ahogy a szomszédok veszekednek, a szól nem fújja az ember szemébe a homokot. Hát ez is ugyanolyan. Az ember eljut egy szintre, amelyen már nem zavarják a kicsinyes emberkék buta szövegei. Egyébként ha érdeklik a gazdag és buta emberek, szívesen összehozom velük. Érdekel. Megegyezünk, hogy másnap reggel nyolckor L. lakása előtt találkozunk. A mérnök úr, a doktornő meg a giccs Pár perccel kilenc előtt L. Audija egy Ferenc-rendi kolostorra emlékeztető, félig kész épület előtt áll meg. Alig akarom elhinni, hogy ez egy fiatal házaspár otthona lesz. Egy magas, fekete hajú, bajuszos férfi siet felénk. Az ötvenes években hasonló figurák játszották az ambiciózus szövetkezeti elnökök szerepét a filmeken. Szívélyesen üdvözöl, megkérdezi L.-től, mikor jönnek az asztalosok, meg a vízvezeték-szerelő, aztán beinvitál a szomszéd házba Az is emeletes, de borzasztóan ízléstelen ház. A fiatalember itallal kínál, közben elmondja, hogy a felesége üzletbe ment a kislányával, de bármelyik percben megjöhet. Szó szót követ. Megtudom, hogy a fiatalember öt évvel ezelőtt végzett a Nyitrai Mezőgazdasági Főiskolán, a felesége szintén akkor fejezte be tanulmányait Pozsonyban, 10 A HÉT
