A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-04 / 36. szám
OTT JÁRTUNK MIÉRT FONTOS? utóbbi erőssége a figurális kompozíciókban rejlik. Bevallom, engem leginkább a magyarországi Kovács Lívia oltárképei ragadtak meg, melyeket illő környezetben, a galériával szomszédos református templomban állítottak ki... Rövid beszélgetésünk során kiderült, Pozsonyban született, szüleit Vágkirályfára jár látogatni. Pozsonyban a Képzőművészeti Gimnáziumba, majd a budapesti Iparművészeti Főiskolára járt. Jelenleg a Budapest melletti Budakeszin él, ott van műterme... Diplomamunkáját a pozsonyi Bratislava Szállónak ajándékozta — köszönetképpen az itt töltött évekért!... Művei Budapesten mozikat, szállodákat díszítenek. Legutóbbi kiállításai a kecskeméti Kerámiai Stúdióban és tavaly Dániában voltak. Kész munkáit főleg Dániában értékesíti... Nevetve mesélte, milyen örömmel jött Losoncra, mert úgy érezte, elszakadt a Szlovákiában élő keramikusoktól, akikre mindig nosztalgiával gondolt. Öröme fokozódott, amikor kiderült, Losoncon volt osztálytársaival találkozhat. A kiállítás megtekintése és a művészek faggatása után azon töprengek, milyen gyakorlati (?) haszonnal jár (csúnya szó, tudom!) egy ilyen szimpozion? Azonkívül, hogy a gyárakban a munkások tanúi lehetnek annak, hogy a művészek másképp nyúlnak ahhoz az anyaghoz, amellyel ők naponta dolgoznak... Vagy: amennyiben a gyárak még a régi módon működnek, a művészek ötleteikkel, alkotásaikkal segíthetnek nekik megkeresni, megteremteni saját arculatukat... Bár az sem elhanyagolható, hogy a keramikusok egymástól is tanulnak, érdeklődve figyelik egymás módszereit, s azt, mit tudnak kihozni a tégla agyagából, amely tudvalévőén kevésbé képlékeny, és nehezebben adja meg magát! További haszonnak számit, hogy a művészek egy-egy alkotása a Nógrádi Galériában marad, annak a gyűjteményét gyarapítja. Csak remélhetjük, hogy a helyiséggondok idővel megoldódnak, és ez a szépen gyarapodó gyűjtemény méltó helyre talál. De az igazi haszon — s ebben a résztvevők, a galéria igazgatója és én is megegyeztünk — az volna, ha a város kihasználná az évente megismétlődő lehetőséget: ingyen rendelni a művészektől! A szimpozion így nemcsak a galéria falain belül, hanem kívüle is nyomot hagyhatna... Szinte látom a sok köztéri szobrot, plasztikát, kerámia táblát, faliképet... Mind-mind Losoncot szépítené! Dr. Miroslava Cermáková, polgármester-helyettes azt mondta, a város jövőre is várja a keramikusokat. Nos, jó volna, ha nemcsak várná őket, hanem számítana is velük. Mert azt, hogy számítani lehet rájuk, már bebizonyították! Segítségükkel el lehetne űzni az elmúlt évek során Losoncra telepedett szürkeséget és igénytelenséget. ARDAMICA FERENC (Fotó: Michal Hanko) Apró falucska a keleti végeken Kaposkelecsény. Ez az apró falucska azonban bizonyíték arra, hogy a lelkesedés, az emberek tettrekészsege egyáltalán nem a falu lélekszámától függ. A Csemadok alapszervezete például a harmadik legnépesebb a Tóketerebesi járásban. Körülbelül nyolcszáz ember lakja a települést, s ebből mintegy 300 a Csemadoktagok száma. Mindezt az alelnöktől, Mórik Istvántól tudtam meg, aki Molnár Károly elnökkel együtt szervezi, irányítja a szervezet munkáját. Pedagógusként, iskolaigazgatóként is szívügye a helyi kultúra színvonalának emelése, a többletmunkát, a szervezést pedig külön örömmel vállalta. Vallja ugyanis, hogy fontos, nagyon fontos a lelki, szellemi, kulturális gazdagodás is. Hogy miért? Mert naponta látjuk, tapasztaljuk az anyagi gazdagodást, a falvakban sorra épültek az emeletes paloták, a szomszédban rendszerint nagyobb, hogy túltegyünk egymáson, a kultúrigény azonban messze elmaradt az anyagi gazdagság mögött. A könyvespolcok ugyan imitt-amott megteltek könyvekkel, ha már egyszer a bútorfalakban ezekre is terveztek helyet, a kultúrházak, a szabadtéri színpadok széksorai azonban a legtöbbször üresen tátongtak az előadások, színdarab-bemutatók, különféle rendezvények plkalmával. — Evekkel ezelőtt ennek a tespedtsógnek üzentünk hadat, amikor vallattuk a kultúrmunka irányítását. Nem könnyű feladat ez a mai világban, de mi még kedvvel tesszük a dolgunkat. Ráadásul, szerencsénkre, ezt a falut olyan emberek lakják, akik érzékenyek a szépre, jóra, csak valaki egy kicsit buzdítsa őket. Én pedig még tartom a régi szabályt, a tanító igenis legyen lámpás, a kultúra ébresztgetóje, a szellem világítója. A legfontosabbnak ezt tartom. Ugyanis, ki, ha nem a tanító ébresztgesse a lelkeket a hagyományok megőrzésére, a kulturális értekek megbecsülésére, az írott szó szépségének értékelésére?! Küldetésemnek tekintem ezt a munkát, hiszen ha mi most, napjainkban nem tesszük meg a magunkét, lehet, hogy holnap már hiába tennénk, nem lesz kinek elmondanunk, továbbadnunk mindezt— magyarázta Mórik István. — Mit tesznek mindezért? — kérdeztem. — Régebben könnyebb volt összeverbuválni a fiatalságot egy-egy színdarab betanulására. Ma már ez nehezebb, eljárnak a faluból, kevesen is vannak a fiatalok. Ám, ha a községháza nagytermében előadást rendezünk, arra öreg, fiatal egyaránt eljön. Legyen az egészségügyi, közéleti vagy kulturális jellegű, mindegy... Mint említettem, mindenkeppen a hagyományok ápolása a célunk. Ezért szervezzük meg évente a Daloló Ung-vidék elnevezésű hétvégi találkozónkat. Erre a rendezvényre a környék táncosai, énekesei, népi zenekarai, szólistái, a régi mesterségek folytatói szép számban eljönnek. Az idén már a huszadikat rendeztük, ez azt jelenti, hogy igény, érdeklődés azért mégiscsak van a múlt értékei, a népi hagyományok iránt. És persze nemcsak a szereplők, hanem a közönség is tömegével jön erre a hagyományos ünnepségre. Külön öröm számunkra, hogy a fellépők és a nézpk soraiban egyaránt számos a fiatal. Én tanítóként, igazgatóként is gyakran hívom fel a gyerekek figyelmét a regi idők tárgyi és szellemi értékeire. Ha olyan előadást rendezünk, amely nekik is ad, mond valamit, természetesen őket is meghívjuk. Csak így lesz érdeklődésük és kötődésük később a kultúrához és a Csemadok-szervezethez. Községünkben a közelmúltban emlékművet avattunk a II. világháború magyar, ruszin, zsidó, szlovák áldozatainak emlékére, amelynek létrehozásában több más szervezeten és az önkormányzaton kívül a Csemadok is besegített — válaszolta. Aztán újra a tanító szerepéről beszélgettünk. Ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy a falusi tanító mit vállal, mennyit vállal a jövő, a megmaradás érdekében. Mórik István elismerően szólt kollégáiról, akik szintén részt vállalnak ebből a feladatból. Náluk sem megy egyszerűen, zökkenőmentesen a dolog. Ôk azonban a panaszkodás helyett inkább tesznek. S a jövőben még többet szeretnének tenni, mert semmiképpen sem akarják megélni, hogy egyszer csak arra ébrednek, késő... — A magyarságtudat számunkra korparancs, itt és most. Ezt erősíteni pedagógusként a gyerekekben, Csemadok-alelnökként a felnőttekben a legszentebb kötelességemnek tekintem. Tudom, sokat kell még tennünk ennek érdekében, de remélem, olyan idők következnek, amelyek kedveznek nekünk ebben. De különben mindegy, mert ha nem, mi akkor is meggyőződéssel és erős hittel dolgozunk ezért a népért, ezzel a néppel. Itt ugyanis mindenki velünk van. Ezért hát megérdemlik — mondta végezetül Mprik István. BENYAK MARIA Illusztrációs fotó: Prikler László A HÉT 3