A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-03 / 27. szám
SZABADIDŐ Ha nem az egyik, akkor a másik BURT WISEMAN Victoria a maga módján valóban beteg volt, nem vitás. Diagnózis: progresszív paralfzis. Az orvos állapította meg, nem vitatkozom doktor Capaldival, még kevésbé az én drága hitvesemmel. Ez valami "nemes" betegség, és Victoria úgy is viselkedett, mint akinek mindenki az alattvalója a házban. Az ágyból és a tolókocsiból parancsolgatott, elsősorban, persze, nekem. Egy délelőtt megszólalt a "nemes úrhölgy" asztali csengője. Én rögtön az emeletre rohantam, hogy meghallgassam a panaszait. Az ágyban lustálkodott, haja szétterülve a párnán. Az arca — amely sohasem volt szép — sárga, mint a cukordinnye. Igen, mi tagadás, az én drágámat diktátorrá tette a betegség. Undorral szemlélte egészséges urát. Vagyis — engem. — Hát nem mondhatom, hogy lélekszakadva rohantál hozzám — mondta cinikusan és rosszkedvűen. — Leteheted a tálcát az asztalkára. Eh... megint túlfőzted a tojást. Mindig túlfőzöd! — Hamarosan tíz óra lesz, drágám — szóltam halkan. — A vonat most érkezik. Elmennék a vasútállomásra, mert hiszen senorita Dolores Delgado idegen ebben a városban. Felküldöm a szobalányt, rendben? — Menj, menj a vasútállomásra! Hadd lássuk végre azt a hires senorita Dolorest! Menj, mire vársz, te mamlasz? — Biztosan megnyeri a tetszésedet, Victoria. Te magad kérted, nem? Legyen melletted valaki, ha... na, én megyek. Bizony türelmetlenül és szorongva vártam Victoria első találkozását a szépséges seőoritával. A beszélgetés sokáig elhúzódott, és amikor az újonnan szerződtetett ápolónő végre elhagyta a hálószobát, és megláttam sápadt arcát, lelohadt a kedvem. A senorita csak annyit mondott, hogy hívat a feleségem. Victoria úgy prüszkölt, mint egy sárkány. — Te állat! Hol találtad ezt a spanyol bestiát? Valami szutykos bárban vagy egy nyilvánosházban? — Drágám... térj magadhoz! Te választottad őt, nem emlékszel? A spanyolok vallásosak, mondtad. Esküszöm neked, hogy a hölgyet soha életemben nem láttam. Nyugodj meg, drágám. Most már nem leszel egyedül... * Négy hónap múlott el azóta, hogy először megcsókoltam 6enorita Dolorest, vagyis a nejem ápolónőjét. Victoria ez alatt az idő alatt szünet nélkül nyomogatta azt az átkozott csengőt, lármázott, rikácsolt, felverte a házat, talán csak azért, hogy egy perc nyugtunk se lehessen. Féltékeny volt, és az volt az érzésem, hogy neki tetszik a perverz társasjáték. Kétértelmű mondatokkal fordult hozzánk, és ujjal mutatott Doloresre. Enyhe célzással azt mondta, pontosabban megmondta, hogy minek tartja és miért. Dolores ilyenkor elpirult. Victoria nevetett. Éjfél volt, amikor találkoztunk a konyhában. Dolores meg akart inni egy csésze teát. Szomorú volt, szeme vörös a sok sírástól, dús haja a vállára omlott. — Töltsék magáriak is a teából? — súgta. Bólintottam, majd közelebb léptem hozzá. — Szeretlek — mondta azonnal. — Az első találkozásunk óta erre a pillanatra várok. — Én is szeretlek, Dolores. — Miért nem válsz el tőié? — Megtehetem, de nyomban behurcolkodhatunk a szegényházba — válaszoltam cinikusan, majd azt mondtam: — Minden este megkapja a pentamilint? Néha képtelen elaludni, s ilyenkor csak ez az orvosság segít. Viszont ha fokozatosan túladagolnád neki az orvosságot, ha minden este egy-két milligrammal többet adsz be neki, akkor... Szép és lassú halál — ámennal. — Meddig tartana? — A mi "gyógykezelésünk?" — Igen... — Vagy két hónapig, szivem. • Nemsokára a házba hívták az orvost. Capaldi doktor vagy egy órát töltött a beteg ágya mellett. Zavarát nem tudta leplezni, de nyugtalanságát sem. Bevallotta, hogy fogai-
