A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-08-28 / 35. szám

ÉVFORDULÓ

Szép hor “ mezsgyéjén

Évfordulóknak (sem a másokéinak, sem a magaméinak) nem vagyok, mi tagadás, figyelmes nyilvántartója; Turczel Lajos iránti tiszteletünk és barátságunk találhat éppenséggel (találhatott is, talált is) egyéb, kevésbé esetleges alkalmakat arra, hogy megnyilatkozzék. Mégis van rá érv és ok, hogy most tegyük: a szóbanforgó jubileummal járó életkort — mint csak az imént, öt éve — ma sem mondanám figyelemre méltón magasnak, de kétségkívül tekintélyes, s előreláthatóan ezúttal sem maradunk egyedül köszöntőnkkel; akkor hát szóljunk egyszerre.

Ragaszkodom azonban némely megrögzött szokásomhoz, sőt, elvemhez,

mű Turczel-irodalom" is tanulságos téma volna, majd csak szerit ejti valaki), de — és nem is csak "jobb híján", különösen, ha a jubileumi írásokat együvé gyűjti valamely folyóirat vagy pláne "Festschrift", lehet az a közszokás szerint bármi, amit a gratuláció megajánl az ünnepelt tiszteletére. Anatole France vásári akrobatája például bukfenceket hányt a Szent Szűz előtt, midőn fáradságos napja után betért a Notre Dame székesegyházba, hogy lerója áhítatát, s a Madonna (a botránkozó hívekkel ellentétben), megértőn s kedvesen fogadta a produkciót, mert mindenkj csak azzal adózhat, amije van vagy amihez úgy-ahogy ért.

hogy egy mindenkori születésnapi gratuláció, kivált, ha tudós embert ünnepelünk

a) legyen hangvételében mértéktartóan derűs, de semmiképpen se profán, komolytalan; legyen megfelelő mértékben személyes, de semmiképpen se érzelgős, fellengzős vagy patetikus;

b) tartalmazzon valamely átfogó vagy összegező gondolatot az ünnepelt személyével kapcsolatban, s hacsak lehet, olyasvalamit, ami az egyén életpályájának és a történelmi korszak fejlődésvonalának metszéspontjában helyezkedik el, tehát sem előbb, sem utóbb nem olyan időszerű, mint épp a jelen pillanatban;

c) ne ismételje, variálja, hígítsa azt, amit már korábban, egyéb jubileumi alkalmakkor elmondottunk Írásban, esetleg élőszóban (ritkán olcsón hízelkedőt) az ünnepelt szemébe vagy (csakis jót!) a háta mögött;

d) legyen megfogható tartalma és időszerű apropója; méltassa (ha addig nem tette) az ünnepelt valamely időközben megjelent művét vagy műveit (notabene: maga az immár impozáns terjedelA fentiekkel lezártnak nyilváníthatom köszöntőm bevezető részét (az előre kikötött derűsebb hangvételtől sem tartóztatván meg magamat), s most elsőbben is kimondjam az ünnepelt szegélyével kapcsolatos összegező gondolatot: Éppen, mert a hetvenedik születésnapja (hiszen értjük) még azelőtt volt, most pedig (az idő hogy eljár!) azután köszöntőm, feltűnő, hogy nem érzékelek számottevő különbséget. Szívós és makacs eltökéltségéről szólottám akkor, nemkülönben hol zsörtölődő, hol mosolygós gesztusairól: ma úgy látom, hogy Turczel Lajos alkatilag nemcsak az elmúlt öt év alatt, hanem egész élete során sem sokat változott. Alkatilag, mondom: ami nem azt jelenti, hogy változatlansággal válaszolt a változó időnek. Tíz évvel ezelőtt ezt ó maga fogalmazta meg egy interjúként közölt beszélgetésben: amikor a hatvanas évek közepén lehetővé vált, úgymond a "szigorúbb minőségű kritika, mi »pedagógiai kritikusok« is átváltottunk a szigorúbb mércére, de további működésünket — a

tiszta lappal induló kritikusi nemzedékkel szemben — a visszanéző helyzetből túlságosan kritikátlannak bizonyuló és ezért értékrendi zavarokat előidéző írásaink rendkívül megnehezítették. Én ebből a felismerésből le is vontam a tanulságokat, és rövid idő alatt teljesen az irodalomtörténet művelésére tértem át. Egy évtizedet meghaladó kritikai tevékenységemre ma úgy tekintek, mint egy nehéz időszakban vállalt és ezáltal determinált becsületes szándékú küldetésre, helytállásra." Ehhez nincs mint hozzáfűzni: ritka ember tud egy ilyen nem könnyű felismerést ilyen becsületesen és kertelés nélkül papírra vetni.

Az idézett interjú Turczel Lajos Tanulmányok és emlékezések című, 1987-ben megjelent kötetében is szerepel, a kötet második részében, melynek összefoglaló címe "Emlékezések a szülőtájra, a gyermek- és ifjúkorra". Amikor öt évvel ezelőtt köszöntöttük Turczel Lajost, ezt a kötetét még nem ismertem (jóllehet a benne foglalt írások egyiket-másikát természetesen igen). S eppen a mondott kötet különböző időpontokban keletkezett, műfajilag igencsak heterogén, mégis egységet alkotó második részénél szeretnék még egy kicsit elidőzni; nem hogy megkésve "ismertessem", "értelmezzem", netán "bíráljam", hanem hogy némi bocsánatos elfogultsággal és beleérzéssel eszmélkedjem felette.

Emlékezni mindenki szokott, gyermek- és ifjúkori nosztalgiái előbb-utóbb mindenkinek felfakadnak, Ady szép szavával szólva: felhorgadnak. De aki hét sikeresen lezárt évtized után állítja össze tanári és literátori pályája emlékezetét, az már lírai alanyként objektív megismerés tárgyául kínálkozik, emlékei — a legbensősógesebben áhítatosak, a legmegmosolyogtatóbbak is — gyakorta forrásértékuek, exemplaritása maga is szociográfiai modell.

Az emlékező fejezetek közül az első "Séták a bölcsőhelyem körül"; persze, hogy ez is Ady-versre utal. Az összes továbbiaktól elterően ebben a fejezetben az emlékező még tudatosan szodografizál, "vallatja a történelmet", fedezi fel Szálkát, leplezetlenül a népi írók ihlette, azokat követő stílusban. Nem esik a Karinthyból jól ismert csapdák egyikébe sem. Nem mondja, hogy "olyan falu, mint más", de azt sem, hogy "csodálatos, csodálatos falu". Híven tükrözi a dmsugaltó Ady-vers hangulatát: ez itt falu, az en falum, mutatja fel palástolatlan büszkeséggel, büszkén, mert övé, s ennyiben persze mégis csodálatos, mint valamennyiünknek a magunk falva, városa. S közben megtudunk egyet-mást, nem is keveset. Hogy a Turczel Lajost háromnegyed évtizeddel ezelőtt útnak indító falu szülötte Csepreghy Ferenc, annyi közkedvelt népszínmű szerzője. Verne Gyula regényeinek Magyarország határain túl is sikeres színpadra alkalmazója, azt még csak lehetett, illett is tudnunk korábbról is, feljegyeztetett. (Tudod-e, Turczel tanár úr, hogy amikor 1892-ben Prágában Az ember tragédiája volt a cseh Nemzeti Színház legnagyobb kasszasikere, bevétel tekintetében még Smetana Eladott menyasszonya sem közelítette meg, de A cár futárja, neves földid feldolgozásában valamelyest vetekedett vele?) Talán még az is felszínre kerül lexikonböngészés közben, hogy Szálkán született Radvá-14 A HÉT