A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-08-28 / 35. szám

KI VAN KIÉRT? avagy JUTALOMUTAZÁS — BOSSZÚSÁGOKKAL Ulf: -'" VÁNDORLÁSOK Nincs a pihenésnek kellemesebb formája, mint sohasem látott tájakkal, különböző nemzetek szokásaival, hétköznapjaival is­merkedni. Külön szeretettel választom úti célul a tőlünk délre fekvő tengerparti országokat, mert az ott élők jókedve, közvetlensége, felszabadultsága igazi fel­üdülést jelent a feszített hazai hétköznapok után. Utaztam már külföldre diákként, tanár­ként és idegenvezetőként is, de jutalomuta­zásra a szakszervezet kiválasztottjaként az idén először (s megkockáztatom: utoljára) utazhattam. Olaszország! Mi tagadás, a szívem már régóta húzott oda. A Velence—Róma—Ri­mini—San Marino útvonalon egy hét állt rendelkezésünkre ahhoz, hogy egy kis ízelítőt kapjunk az olaszok mentalitásából, életformájából, történelmi örökségéből. A kelet-szlovákiai pedagógusok nyolcvan főnyi csoportja nagy reményekkel kelt útra július közepén egy epeijesi magán utazási iroda szervezésében, türelmetlenül várva a Szent Márk térrel, a velencei gondolákkal és a Szent Péter-bazilikával való találkozást. Már a start baljós előjelnek bizonyult, hiszen az előre jelzettnél csak fél órával később gördültek be az autóbuszok Kassa főterére. Lőcse és Poprád érintésével lassan haladtunk Pozsony felé. Valójában csak araszolgattunk, hiszen a távolság leküzdé­séhez kerek 9 órára volt szükségünk, hogy azután Pozsony nem túl komfortos kem­pingjében pihenjük ki a fáradalmakat. Tulajdonképpen senki sem értette igazán, miért kell a Kassa—Pozsony útvonal után félnapos pihenőt tartani. Valamennyien boldogan indultunk volna tovább, hiszen ha ilyen sebességgel haladunk, másnap csak az éjszakai Velence szépségeiben gyönyör­ködhetünk majd. A szakszervezet velünk tartó képviselőjénél beterjesztett javasla­tunk azonban süket fülekre talált, sőt, a másnap kora reggelre tervezett indulás is 8 órára tolódott. Végre a késő délutáni órákban megérkez­tünk Velencébe. A történelmi rész szűk utcácskáit szinte futva tettük meg, nehogy lemaradjunk a többiektől, s csak a Szent Márk térre kiérve kaptunk két szabad órát a szemlélődésre. Mire a vaporettót igénybe véve ismét a parkolóba értünk, már sötét volt. Útközben a Sóhajok hídját, a sok szép palotát, a kivilágított kávéházak hangulatát már csak az esti megvilágítás fényében csodálhattuk. Az autóbuszban töltött éjszaka után első utunk Rómában egy zárdába vezetett, ahol honfitársainkkal, illetve lengyel sorstársa­inkkal karöltve lehetőségünk nyílott némi tisztálkodásra. Egy nehéz nap éjszakája után az erőforrást Róma meghódításához az otthonról hozott, s a zárda kultúrtermének pódiumán elfogyasztott reggeli szolgáltatta. A város gyönyörű, szépségeit még a legrosszabbul szervezett kirándulás sem csorbíthatja. Kattognak a fényképezőgépek, az utazás fáradalmait egy pillanat alatt elfelejtjük. Egészen a kora délutáni órákig, amikor a szálláshelyre indulva kiderül: két kolléganőnket elvesztettük. Nem csoda, hiszen az ímmel-ámmal adott instrukciók nem biztos, hogy mind a 80 emberhez eljutnak. Egy rövid és eredménytelen ke­resés után vezetőink úgy döntenek, egyelőre magukra hagyják az elveszetteket, s indu­lunk a Pozsonyban komfortosnak ígért, s a tengertől mindössze 300 m-re fekvő szál­láshelyünkre. Tomboló kánikulában, egy­órás utazás után érkezünk meg egy neve­nincs, térképen sem jelzett kempingbe. A faházak elosztásának módja egészen egyedi. Táskák tömegével jártuk a kempinget fel-alá, az emberek ügyességére bízván a helyfoglalást. A szervezők természetesen igyekeztek minél több embert bezsúfolni egy-egy házikóba, a pótágyakat is igénybe véve. Mi, a kevésbé élelmesek, akik utolsóként foglaltuk el a szálláshelyünket, alig fújtuk ki magunkat, máris arról érte­sültünk: ha ma még fürödni szeretnénk, igyekezzünk az azonnal induló autóbusz­hoz. Ki ne szeretné a lehető leggyorsabban kihasználni a tenger közelségét?! De miért kell autóbusszal megtenni azt a 300 métert? Mint hamarosan kiderült, időközben a távolság másfél kilométerre nőtt. A tenger­ből is azonnal kiábrándultunk. Hiszen az egyetlen kempingtulajdonosnak sem kellő partszakasz igazi szemétdomb volt. Vatta, üvegcserép, széttaposott üditősdobozok tö­mege tarkította, ráadásul a városrész szennyvize is itt ömlött a tengerbe. A messziről bűzlő tenger szomszédságában dühösen és kiábrándultán vártuk a vissza­­indulás, illetve a vacsora idejét. Ez utóbbiért különben még este tízkor is szótlanul állt sorba a pedagógussereg, no nem éppen valamelyik helyi önkiszolgáló étteremben, hanem az utazási iroda tulajdonos-idegen­vezetőinek szálláshelye előtt, itt készült ugyanis az alaposan megszolgált, még Eperjesen idestova négy nappal ezelőtt bepanírozott rántott szelet. A következő délelőttöt Vatikánban töl­töttük, hogy a racionális szervezés eredmé­nyeképpen a kora délutáni órákban ismét a kempingben lehessünk, majd egy órával később újra Rómába utazzunk. Este ugyanis mi is részt vettünk a Cirill és Metód Intézet istentiszteletén, amelynek fő témája a mindenkori pápák különös szeretete és tisztelete volt a szlovák nép és annak nagy fiai iránt (lásd Hlinka, Tiso). Mire hazaér­tünk, az ezúttal is külön utakon járó vezetők tudatták velünk, hogy másnap tíz óráig el kell hagynunk a kempinget, s ezentúl végleg búcsút mondhatunk az alapvető higiéniai követelményeknek. Másnap néhányan újra Rómába mentünk, hogy még felfedezhessük magunknak azo­kat az épületeket, műemlékeket, amelyek hiányában nem lehet teljes az élmény. Kora délután pedig ismét találkoztunk kollégá­inkkal s az idegenvezetővel, akitől a biztatás is származott: ha tusolni szeretnénk, lógjunk be a strandra. A szükség nagy úr, tehát próbálkoztunk. Nem volt szerencsénk. A talpig felöltözött emberek csoportja azonnal szemet szúrt a hazaiaknak, s egy takarítónő szitkok kíséretében hamarosan kiebrudalt bennünket a fürdő területéről. Megszégye­nülve indultunk hát az autóbusz felé, de ezzel az élményeknek még nincs vége. A rómaiak rövidesen ismét ránk csodálkoz­hattak, amint egy pizzasütő előtt állva türelmesen várunk a félpanziós ellátás — mint kiderült, utolsó — vacsoraadagjára. Másnap már hajnalban megérkeztünk Ri­­minibe. Az újabb éjszakai utazás után elemi szükségletnek számított volna a mosdás, a mellékhelyiség fontosságáról nem is beszél­ve. Mivel azonban a város kellős közepén parkoltunk, ezúttal is le kellett mindkettőről mondanunk. A többi már leleményessé­günkre volt bízva. Azután egyetlen hasz­nálható utasítás és tanács nélkül útilaput kötöttek a talpunkra. A több kilométeres partszakaszon hamar szétszéledt a társaság, s csak a déli órákban találtunk újra egymásra. Délután San Marinót már égő háttal, frissen sült pecsenyéhez hasonlóan próbáltuk felfedezni. Az éjszakát a válto­zatosság kedvéért ismét az autóbuszban töltöttük. Bár fájó szívvel mondtunk búcsút ennek a gyönyörű országnak, mindannyian megkönnyebbülten vettük tudomásul, hogy véget értek megpróbáltatásaink. A csehszlo­vák határt átlépve idegenvezetőnk ugyan sikeresnek értékelte az együtt töltött hat napot, mély hallgatásunk azonban mindent elárult véleményünkről. Nehezen tudtuk lenyelni azt is, amit a sofőrök már az első elégedetlen hang után nekünk címeztek: a legkellemetlenebb utasok a pedagógusok. A kelet-szlovákiai tanárok ezt kapták a 3500 koronába kerülő kiránduláson (1500 Kčs-t befizetve) sokévi munkájuk jutalmául. ZSEBIK ILDIKÓ A HÉT 7

Next

/
Thumbnails
Contents