A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-08-28 / 35. szám
KI VAN KIÉRT? avagy JUTALOMUTAZÁS — BOSSZÚSÁGOKKAL Ulf: -'" VÁNDORLÁSOK Nincs a pihenésnek kellemesebb formája, mint sohasem látott tájakkal, különböző nemzetek szokásaival, hétköznapjaival ismerkedni. Külön szeretettel választom úti célul a tőlünk délre fekvő tengerparti országokat, mert az ott élők jókedve, közvetlensége, felszabadultsága igazi felüdülést jelent a feszített hazai hétköznapok után. Utaztam már külföldre diákként, tanárként és idegenvezetőként is, de jutalomutazásra a szakszervezet kiválasztottjaként az idén először (s megkockáztatom: utoljára) utazhattam. Olaszország! Mi tagadás, a szívem már régóta húzott oda. A Velence—Róma—Rimini—San Marino útvonalon egy hét állt rendelkezésünkre ahhoz, hogy egy kis ízelítőt kapjunk az olaszok mentalitásából, életformájából, történelmi örökségéből. A kelet-szlovákiai pedagógusok nyolcvan főnyi csoportja nagy reményekkel kelt útra július közepén egy epeijesi magán utazási iroda szervezésében, türelmetlenül várva a Szent Márk térrel, a velencei gondolákkal és a Szent Péter-bazilikával való találkozást. Már a start baljós előjelnek bizonyult, hiszen az előre jelzettnél csak fél órával később gördültek be az autóbuszok Kassa főterére. Lőcse és Poprád érintésével lassan haladtunk Pozsony felé. Valójában csak araszolgattunk, hiszen a távolság leküzdéséhez kerek 9 órára volt szükségünk, hogy azután Pozsony nem túl komfortos kempingjében pihenjük ki a fáradalmakat. Tulajdonképpen senki sem értette igazán, miért kell a Kassa—Pozsony útvonal után félnapos pihenőt tartani. Valamennyien boldogan indultunk volna tovább, hiszen ha ilyen sebességgel haladunk, másnap csak az éjszakai Velence szépségeiben gyönyörködhetünk majd. A szakszervezet velünk tartó képviselőjénél beterjesztett javaslatunk azonban süket fülekre talált, sőt, a másnap kora reggelre tervezett indulás is 8 órára tolódott. Végre a késő délutáni órákban megérkeztünk Velencébe. A történelmi rész szűk utcácskáit szinte futva tettük meg, nehogy lemaradjunk a többiektől, s csak a Szent Márk térre kiérve kaptunk két szabad órát a szemlélődésre. Mire a vaporettót igénybe véve ismét a parkolóba értünk, már sötét volt. Útközben a Sóhajok hídját, a sok szép palotát, a kivilágított kávéházak hangulatát már csak az esti megvilágítás fényében csodálhattuk. Az autóbuszban töltött éjszaka után első utunk Rómában egy zárdába vezetett, ahol honfitársainkkal, illetve lengyel sorstársainkkal karöltve lehetőségünk nyílott némi tisztálkodásra. Egy nehéz nap éjszakája után az erőforrást Róma meghódításához az otthonról hozott, s a zárda kultúrtermének pódiumán elfogyasztott reggeli szolgáltatta. A város gyönyörű, szépségeit még a legrosszabbul szervezett kirándulás sem csorbíthatja. Kattognak a fényképezőgépek, az utazás fáradalmait egy pillanat alatt elfelejtjük. Egészen a kora délutáni órákig, amikor a szálláshelyre indulva kiderül: két kolléganőnket elvesztettük. Nem csoda, hiszen az ímmel-ámmal adott instrukciók nem biztos, hogy mind a 80 emberhez eljutnak. Egy rövid és eredménytelen keresés után vezetőink úgy döntenek, egyelőre magukra hagyják az elveszetteket, s indulunk a Pozsonyban komfortosnak ígért, s a tengertől mindössze 300 m-re fekvő szálláshelyünkre. Tomboló kánikulában, egyórás utazás után érkezünk meg egy nevenincs, térképen sem jelzett kempingbe. A faházak elosztásának módja egészen egyedi. Táskák tömegével jártuk a kempinget fel-alá, az emberek ügyességére bízván a helyfoglalást. A szervezők természetesen igyekeztek minél több embert bezsúfolni egy-egy házikóba, a pótágyakat is igénybe véve. Mi, a kevésbé élelmesek, akik utolsóként foglaltuk el a szálláshelyünket, alig fújtuk ki magunkat, máris arról értesültünk: ha ma még fürödni szeretnénk, igyekezzünk az azonnal induló autóbuszhoz. Ki ne szeretné a lehető leggyorsabban kihasználni a tenger közelségét?! De miért kell autóbusszal megtenni azt a 300 métert? Mint hamarosan kiderült, időközben a távolság másfél kilométerre nőtt. A tengerből is azonnal kiábrándultunk. Hiszen az egyetlen kempingtulajdonosnak sem kellő partszakasz igazi szemétdomb volt. Vatta, üvegcserép, széttaposott üditősdobozok tömege tarkította, ráadásul a városrész szennyvize is itt ömlött a tengerbe. A messziről bűzlő tenger szomszédságában dühösen és kiábrándultán vártuk a visszaindulás, illetve a vacsora idejét. Ez utóbbiért különben még este tízkor is szótlanul állt sorba a pedagógussereg, no nem éppen valamelyik helyi önkiszolgáló étteremben, hanem az utazási iroda tulajdonos-idegenvezetőinek szálláshelye előtt, itt készült ugyanis az alaposan megszolgált, még Eperjesen idestova négy nappal ezelőtt bepanírozott rántott szelet. A következő délelőttöt Vatikánban töltöttük, hogy a racionális szervezés eredményeképpen a kora délutáni órákban ismét a kempingben lehessünk, majd egy órával később újra Rómába utazzunk. Este ugyanis mi is részt vettünk a Cirill és Metód Intézet istentiszteletén, amelynek fő témája a mindenkori pápák különös szeretete és tisztelete volt a szlovák nép és annak nagy fiai iránt (lásd Hlinka, Tiso). Mire hazaértünk, az ezúttal is külön utakon járó vezetők tudatták velünk, hogy másnap tíz óráig el kell hagynunk a kempinget, s ezentúl végleg búcsút mondhatunk az alapvető higiéniai követelményeknek. Másnap néhányan újra Rómába mentünk, hogy még felfedezhessük magunknak azokat az épületeket, műemlékeket, amelyek hiányában nem lehet teljes az élmény. Kora délután pedig ismét találkoztunk kollégáinkkal s az idegenvezetővel, akitől a biztatás is származott: ha tusolni szeretnénk, lógjunk be a strandra. A szükség nagy úr, tehát próbálkoztunk. Nem volt szerencsénk. A talpig felöltözött emberek csoportja azonnal szemet szúrt a hazaiaknak, s egy takarítónő szitkok kíséretében hamarosan kiebrudalt bennünket a fürdő területéről. Megszégyenülve indultunk hát az autóbusz felé, de ezzel az élményeknek még nincs vége. A rómaiak rövidesen ismét ránk csodálkozhattak, amint egy pizzasütő előtt állva türelmesen várunk a félpanziós ellátás — mint kiderült, utolsó — vacsoraadagjára. Másnap már hajnalban megérkeztünk Riminibe. Az újabb éjszakai utazás után elemi szükségletnek számított volna a mosdás, a mellékhelyiség fontosságáról nem is beszélve. Mivel azonban a város kellős közepén parkoltunk, ezúttal is le kellett mindkettőről mondanunk. A többi már leleményességünkre volt bízva. Azután egyetlen használható utasítás és tanács nélkül útilaput kötöttek a talpunkra. A több kilométeres partszakaszon hamar szétszéledt a társaság, s csak a déli órákban találtunk újra egymásra. Délután San Marinót már égő háttal, frissen sült pecsenyéhez hasonlóan próbáltuk felfedezni. Az éjszakát a változatosság kedvéért ismét az autóbuszban töltöttük. Bár fájó szívvel mondtunk búcsút ennek a gyönyörű országnak, mindannyian megkönnyebbülten vettük tudomásul, hogy véget értek megpróbáltatásaink. A csehszlovák határt átlépve idegenvezetőnk ugyan sikeresnek értékelte az együtt töltött hat napot, mély hallgatásunk azonban mindent elárult véleményünkről. Nehezen tudtuk lenyelni azt is, amit a sofőrök már az első elégedetlen hang után nekünk címeztek: a legkellemetlenebb utasok a pedagógusok. A kelet-szlovákiai tanárok ezt kapták a 3500 koronába kerülő kiránduláson (1500 Kčs-t befizetve) sokévi munkájuk jutalmául. ZSEBIK ILDIKÓ A HÉT 7
