A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-08-21 / 34. szám
SZABADIDŐ Az di áthozott macsha LAWRENCE BETTS Mindig röhögtem a babonás és hiszékeny embereken, de mindezt talán azért teszem, mert magam is eladtam a lelkemet a Sátánnak. Ugyanis ón is babonás vagyok, nem tagadom. Szóval... hol is tartunk? Oh, igen — az ügy alaposan megrázott: valami felzaldatta a lelkivilágomat. Elmesélem mindazt, ami velem megesett. Az embereim hírül adták nekem, hogy valami vénséges grófnő vagy mi, eldobta a kanalat, beadta a kulcsot, felvette a fakabátot, ahogy az olvasónak tetszik. Elmentem a helyszínre, ahol a bűnügyi osztály legismertebb szakértője — Steven Carlmichael tartott terepszemlét. Hát nem úszott a boldogságban. — Végre — mondta szárazon. — Végre Mr. Parish is megérkezett. Már nagyon vártuk. — Miről van szó? — Nézze meg... Eulalia von Shassheckell grófnő halott volt, ezt azonnal megállapíthattam. A feje az asztalra pottyant, amelyen a reggeli maradványait találtuk. A főtt tojásnak éppen csakhogy nekiláttak. A tojás sárgája az abroszon virított. — Mit gondol? Carlmichael azonnal válaszolt. — Megkaptam a cédulát a laboratóriumból. Mérgezés... egészen hétköznapi esetről van szó. — Mérgezés? — A méreg a tojásban volt. Ekkor vettem észre, hogy az asztalon két személyre terítettek. A másik tojáshoz nem nyúlt senki. Hirtelen úgy éreztem, hogy valaki minden mozdulatomat lesi. Megpillantottam az ójfekete macskát, az ablak párkányán hevert. Hm... mintha napozna a beste állat. Valami szorongás vett rajtam erőt, mert a macska nem vette le rólam a tekintetét. Végül aztán meggyőződtem arról, hogy a macska épp olyan mozdulatlan, mint az úrnője, de a cicus sohasem élvezhette az életet. Ilyen eredeti imitációt még sohasem láttam. Le a kalappal a mester előtt, érti a szakmáját. A kezemben tartottam a laboratórium leletét. Csak álltam a szoba közepén, mint a szamár a hegyen. Gondolkoztam: most mitévő legyek? Carlmichael megérintette a vállamat. — Menjünk el a temetésre? — Miért ne? — A sírkövek árnyékában talán megtudunk valamit. Vagy százan lehettek a temetésen. Valamennyi gyászoló a családhoz tartozott. Szemügyre vettem mindenkit, de az egyik arc olyan mozdulatlan és szürke volt, mint a másik. Utolsó divat szerint öltözöttek, mindenki gondosan vigyázott a külsejére. Irtózatosan untam már a papot, aki sokáig beszélt, de hogy miről, azt nem akarta elárulni nekünk. Az ördög holott ebbe a temetőbe. Mit keresek én itt? Abban a pillanatban, amikor a gyászhuszárok a lapátok után nyúltak, elindultam a kapu felé. Az első kocsmában megiszom egy korsó sört. Az utcán aztán valami megint marokra fogta a szívemet. Úgy éreztem magamat, mint a grófnő szobájában. Talán valaki a hátamba nyomta a tűzfegyverét? Váratlanul megfordultam. Egy hatalmas sötét színű FORD-ban megpillantottam azt az átkozott macskát. Azonnal akcióba léptem. — Carlmichael — mondtam határozottan —, írja be a noteszébe annak a gépkocsinak a rendszámtábláját, és rohanjon a nyilvántartóba. Úgy érzem: nyomon vagyunk! A nyomozó megtette azt, amit parancsoltam. Szó nélkül lenyomtam a gépkocsi kilincsét. Az ajtót nem zárták be. A hátsó ülésen foglaltam helyet, és türelmesen vártam. Nem mertem megérinteni a dögöt. Valahogy be voltam gyulladva, de ugyanakkor örültem annak a csekélységnek, hogy végre valamit megtudhatok. A temető kapujában észrevettem egy úrhölgyet. — Szép Öntől, rendőrfelügyelő úr — mondta nem túlságosan szívélyesen —, hogy részt vett a temetésen... Ez a dáma valószínűleg benevez a Forma 1-es versenyre. Úgy hajtott, mint a szélvész. Végül megszólalt. — Ne értsen félre, rendőrfelügyelő úr. 30 A HÉT
