A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-08-14 / 33. szám

SZABADIDŐ Doung Deming Megdönthetetlen alibi Véleményem szerint mostanában furcsa dolgok történnek az életben. Mondjuk — eszeveszetten keresel valamit, de hiába, nem találod meg. Abban a pillanatban, amikor abbahagyod a kutatást — megle­led. Vagy — ez is megtörtént — sajnálod a barátnőidet, mert szerinted rosszul mentek férjhez. Vagy a barátaidat sajná­lod, hiszen mindegyik boszorkányt kapott az ágyába. Te — non, á, te nem. Te elvetted, az oltárhoz vezetted a világ legszebb és legjobb teremtését. Vélemé­nyem szerint mindig vannak, voltak kivételek. Miért ne legyek éppen én az, aki másmilyen sorsot érdemel?! "Yes, darling.' 'Én mindent megteszek érted." "Ó, igen, ahogy te akarod, szívem." "Most is neked van igazad, angyalom." És így tovább és így tovább. Végül aztán egy napon rájössz arra, hogy a világ legszebb és legjobb teremtése megváltozott. Éppen olyan, mint azok a nőstények, akik a barátaid oldalán meg­­nyergelték a boszorkányseprűt. Sajnálod őket, nem igaz? Most mi tévők legyünk, öreg? Megmondtam; mostanában furcsa dol­gok történnek az életben. Véleményem szerint. Velem is megesett valami. Tavaly — október hónapban. A londoni vonaton ültem. Beszélgetés­be elegyedtem azzal az emberrel, akivel megosztottam a vonatfülkét. Beszélgetni kezdesz egy alakkal, akit nem ismersz, de a végén régi ismerősként váltok el. Megtudod például, hogy Nathan Lucas a neve. Érdekes név, érdektelen ember, nincs ebben semmi rendkivüli. Szóval megmondom, éppen erre a Lucasra gondoltam. Magamban azt kér­deztem: vajon találkozom-e vele még egyszer az életben. Természetesen arra is gondolnom kellett, hogy milyen csön­des a házunk, amióta az én drága nejem, Meg meghalt Egy autó állt meg a házunk előtt. Az első pillanatban ennek nem tulajdonítot­tam fontosságot. Valaki rám csöngetett, mire én ajtót nyitottam. Két magas úriember ácsorgott a tornácon. Az egyik megkérdezte: — Sean Lambert? Szótlanul bólintottam, és intettem ne­kik, hogy tessék, fáradjanak be a nappa­liba, én szívesen látok mindenkit a házamban, meg is ihatunk valamit. — Az én nevem Glenn — ez a segédem, Viktor Milius. Gondolom, tudja, hogy miért vagyunk itt. A Scotland Yard emberei vagyunk. Szólni akartam, de Glenn megelőzött. — Ne aggódjon, nem a nejéről van szó. A helyi rendőrség befejezte az ügyben a nyomozást Véleményük szerint a maga macáját egy ismeretlen rablógyil­kos segítette át a másvilágra. Glenn szünetet tartott, majd folytatta: — Miért is vagyunk itt tehát? Egy bizonyos Nathan Lucas esete vezetett minket Önhöz, uram. Lucas ugyanis halott Meggyilkolták. — Meggyilkolták? — Igen, uram. Gyilkosság, bestiális gyilkosság. Ugyanabban az időpontban ölték meg, amikor a nejével végzett az ismeretlen rablógyilkos. Azon az éjsza­kán, amikor Ön a londoni vonaton üldögélt, ugyanabban a vonatfülkében, amelyikben Lucas utazott. Emlékszem... ezt vallotta, amikor az alibijét igazolta, nem igaz? így van-e? Természetesen ez így igaz. Elvezettek Londonba, és én egész úton magamban csak azt ismétel­gettem, hogy ez lehetetlen, ez nem lehet igaz, ez valami rossz, de nagyon rossz álom. Lidérc. A rendőrségen a szokásos ceremónia. Találtak néhány embert, aki hasonlított rám. Egymás mellé állítottak bennünket. Mögöttünk a hófehér fal. Megérkeztek a tanúk. Érzem, igen, érzem, felismertek. Ketten százszázalé­kosan biztosak voltak a dolgukban, a kalauz és az a rühes macska, aki az üdítőitalokat hordta széjjel. És mindenki sajnálkozó pillantásokkal búcsúzott tő­lem. Elkapták — súgta az egyik. A tárgyalás elkerülhetetlen volt. Első számú tanú: Glenn hadnagy. A Scotland Yard megbízatást kapott, hogy a helyi rendőrség munkáját vizsgálja felül. A nyom megvolt. Scan Lambert együtt utazott a meggyilkolttal. Lambert nejét — mint ismeretes — azon az éjjelen egy ismeretlen tettes megölte. Sean Lambert azt vallotta, hogy a vonatfülkében együtt utazott Nathan Lucasszal. Megdönthetet­len alibi. Lambert semmiképpen sem ölhette meg a nejét. A hadnagy a továbbiakban elmondta, hogy Lucas hitvese riasztotta a rendőr­séget, mert furcsának találta a férje váratlan eltűnését. Végül arról is beszá­molt, hogyan találták meg a holttesteket a sínek mellett Endeeng és North Brom­­field között. Felsorakozott tanúnak az az átkozott nőszemély is, aki az italokat hordta. Határozottan azt állította, hogy együtt látott az áldozattal. Ugyanabban a vonat­fülkében utaztunk, nem vitás. Végül a kalauzt szólították. Igen, az úr meg az a Lucas... Mi mást mondhatott volna? Később, amikor el­hagytuk Endeenget, ismét benyitott a vonatfülkébe. Ott ültem — egyedül. Neki feltűnt, hogy milyen ideges voltam, nem találtam a helyemet, az arcom szürke volt az izgalomtól, de ennek akkor nem tulajdonított fontosságot. Amikor azon­ban arról értesült, hogy Endeeng közelé­ben megtalálták a holttestet, akkor feléb­redt benne a gyanú. Nem, nem, tévedés kizárva. Én, egyedül én ültem Lucas mellett abban a vonatfülkében. — Tudják — mondta nyugodtan —, én rendszeresen tanulmányozom az em­bereket. Legalább nem unatkozom a vonaton. Hát így vettem észre, hogy a vádlott rendszerint ezekkel a szavakkal kezdi mondanivalóját: "Véleményem sze­rint..." Vége. Ezzel az ügy lezárult. Az esküdtek természetesen bűnösnek nyilvá­nítottak. Igaz, senki előtt sem volt világos, hogy miért löktem ki a vonatból azt a szerencsétlent, de senki sem vonta két­ségbe vétkességemet. Pedig tévedtek, iszonyatosan tévedtek, 30 A HÉT

Next

/
Thumbnails
Contents