A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-08-07 / 32. szám
SZABADIDŐ Chris Pollack Mit csinált az a szamár? Senki sem akadályozhat meg abban, hogy szeretett nejemet eltegyem láb alól — gondolta Benney —, de hova rejtsem a hulláját? Valaki most azt mondhatja: ez nem probléma, mert hiszen Benny Valmont úr egy temetkezési vállalat élén áll. A koporsó tehát házhoz érkezik. Benny ezért nem sokat teketóriázott, a terv megfogant benne, tehát munkára, de azonnal. Megvárja az alkalmas pillanatot: a többi gyerekjáték. Valahogy minden körülmény a kezére játszott. A felesége — Cindy — nem barátkozott senkivel, a szomszédokat is kerülte. Voltaképpen utálta az emberiséget, mert állandóan betegeskedett, és a beteg ember tudata azt sugallja, hogy az egész világ egy nagy rakás semmi. Egyszerűen elhiresztelem — gondolta Benny —, hogy a feleségem egészségi okokból elutazott Kaliforniába. Ez volt az orvosok tanácsa, mindenki tudta. Hát az én szépséges Cindymet gyorsan elfelejtik az emberek. A kötelező formaságoknak eleget muszáj tenni. Szépen elmagyarázta az embereknek, hogy a felesége állapota javul, de az orvosok azt tanácsolják, hogy... és ha megunja az állandó zaklatást, akkor szépen túlad ezen az átkozott vállalaton, és elutazik a környékről. Elmegy Kaliforniába, a felesége után. Ez a vége, futhatsz véle. O, mindez pofonegyszerű. Benny tudja, hogy mit kell csinálni és mit kell mondani. Ed... igen, Ed. Ez a hájtömeg — egyébként az édestestvére — mindent elronthat. Istenfélő ember hírében állt, negyven mérföldnyire lakott a várostól, és nagyon ritkán találkozott vele. Ed nyíltan bevallotta, hogy utálja Bennyt. Mindig azt vágta a fejéhez, hogy csak azért vette el nőül ezt a beteg lányt, mármint Cindyt, mert vagyonnal rendelkezett, beülhetett tehát a temetkezési vállalat főnöki székébe. Azt is tudta, hogy Benny időről időre gyanús hölgyekkel mutatkozik. A templomnak törvényei vannak: ez tetszik az Úristennek, ez nem tetszik. Hát ilyen ember volt ez az Ed. Ettől az embertől tartott Benny. Keresztülhúzhatja a legszebb elképzeléseit. De minden arra mutat, hogy Benny szerencsés csillagzat alatt született, mert váratlanul minden jobbra fordult. Ugyanis július 4-én elhunyt Ed felesége, Benny sógornője. Egy piknik a szabadban, egy váratlan szívroham és vége. Ed magánkívül volt, valóságos idegrohamot kapott. Benny ügyesen színészkedett: vigasztalta szegényt, megpróbált okosan beszélni a fejével, de voltaképpen örömében majdnem táncra perdült. Hát ez az Ed most nyakig benne van a gyászban, nem lesz kedve, sem ideje, hogy Benny dolgával törődjön. Csak szenvedjen a nyavalyás, és imádkozzon a felesége lelki üdvéért. Benny nem vesztegette az idejét. Megmondta a testvérének, hogy Cindy — az aranyoskát is megviselte az esemény — nem mehet el a temetésre, mert már útban van Kalifornia felé, de majd küld egy táviratot. A család tehát — gondolatban, a szívnek rejtett csücskeiben — együtt gyászol, ámen. Ed bólintott. Úgy járt-kelt a világban, mint valami alvajáró. Teste megroggyant, holdkóros ember benyomását keltette. Fel sem hozta Cindyt. Benny azt tanácsolta, hogy jöjjön el a raktárba, és válasszon koporsót. Ed erre nekitámaszkodott a falnak és keservesen zokogott. — Mindent rád bízok — mondta. — A temetést, a koporsót, mindent. Éppen erre várt Benny. Kiválasztotta a legalkalmasabb koporsót. Vagyis a legnagyobbat. — Egy szép nagy koporsót kap a rokonunk — mondta később Cindynck. — Egy olyan nagy koporsót, amelyikben a te számodra is lesz hely, angyalom. Szóval ennek a baljós szövegnek a kíséretében ölte meg Cindyt. A holttestet lecipelte a pincébe, és elhelyezte szegény Ed neje mellé. Villámgyorsan dolgozott. A segédje elment ebédelni, és minden pillanatban visszaérkezhetett. Senki sem láthat semmit, nem tudhat meg semmit. Ha majd megérkezik, akkor összcszidja, hogy mihaszna, naplopó fráter, aki szökik a nehéz munka elől. Van a munkának értelme, ha alaposan nekigyűrkőzik a dolognak — gondolta Benny. Minden csekélységre ügyelünk mi, ugye. Nem szerette Cindyt, utálta a "mesterségét". Hullákkal bajlódni, pfuj! Mégis bizonyos rutinra tett szert. Most arra számított, hogy Ed mély gyászba merült, ahhoz sem lesz kedve, hogy még utol so pillantást vessen a neje holttestére. Úgy is történt, ahogy elképzelte. Ed csak zokogott, és a fejét rázta. — Nem, nem. Szegényke... nem bírom... temessük el minél hamarabb, gyorsan... Benny ujjongott magában, amikor a koporsót leengedték a gödörbe. Hiba nélkül, pontosan és szépen zajlott le minden. így álmodta meg. Kalappal a kezében Edét figyelte. Furcsa egy természet, azt meg kell hagyni. Végre megszabadult attól a boszorkánytól, akivel pokol lehetett az élete, de Ed most is zokog, siratja szegényt, és a fejét a fatörzsbe verdesi. Hát... add meg az égnek, ami az övé. Egyházi szokás. Mit lehessen tenni? Ed ilyen, és az atyaúristen legyen neki irgalmas. Az ő szemében a felesége egy szeplőtelen szent volt, és ő maga is az. Sietős léptekkel indult hazafelé. A háza előtt már-már elnevette magát, de az előszobában meglepetten megtorpant. Egy magas úriember várta. — A nevem Wilson — mondta. — A rendőrség embere vagyok. Tudom, tudom, ez nem a legszerencsésebb pillanat a látogatásra, de szeretnék elbeszélgetni magával. A testvéréről volna szó... Ed, Ed! Mit csinálhatott az a szamár? — Tehát ez az Ed — folytatta a rendőrfelügyelő —, hm, hm, hogy is mondjam... Öntől talán bővebb felvilágosítást kaphatok az ügyről, mindenről. — Miről van szó? — Ed nejéről, Vimáról. Hogyan éltek? Milyen viszonyban voltak egymással? Nem veszekedtek? — Tudomásom szerint... — Igen? — Mit is mondjak... — Csak az igazat! — Tisztelték egymást. Együtt mentek a templomba. Minden vasárnap. Csak a legjobbakat mondhatom róluk. A rendőrfelügyelő leült. — Ez minden? — Ez. — Maga előtt nincs titkom, uram. Az 30 A HÉT
