A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-08-07 / 32. szám
SORSOK • Csehszlovákiában eddig 21-en haltak meg AIDS- ben • 200 vagy tízszer több a fertőzöttek száma idehaza? • A magány utolsó pillanatai • Levonja ebből valaki a tanulságot? Az elő beszélget a holttal EGY HALALRAITELT VALLOMÁSA Az optimisták azt vallják, hogy 2000-ben a Földön körülbelül 10 millió HiV-fertözött lesz. A pesszimisták azt állítják, hogy ennek a többszöröse. Az optimisták szerint nálunk mindössze 200 fertőzött van, míg a pesszimisták véleménye alapján legalább ennek a tízszereséről van szó. Amit biztosan tudunk: hazánkban eddig már 21-en haltak meg AIDS- ben. Mennyi ez a 21 halott? Sok? Kevés? Erről az optimisták és a pesszimisták is hallgatnak... Több ismerősöm segítségével jutottam el az egyik prágai lakótelep kétszobás alagsori lakásába. Itt ól a több mint 90 éves néni, és éppen az ő kicsi lakása lett a harminchoz közeledő Honza legutolsó (a legtragikusabb értelemben véve) menhelye. Itt lakik albérlőként. Honza AIDS-es. Tudja, hogy meg fog halni... Ez a beszélgetés volt számomra a legnehezebb, amelyet valáha is készítettem... Az élő beszélget a holttal... — Milyen az Ön élete — kérdezem sután... — Kérdezzen nyugodtan, talán a beszélgetéssel megkönnyebbülök. Tudja, úgy gondoltam, hogy megszokom ezt a betegséget, és nem fogok róla töprengeni. De önmagámnak is hazudtam, mert ezt nem lehet megszokni. Főleg azóta, hogy a munkámat is elvesztettem. Állandóan itt ülök. Láthatja — félhomályos szoba, ahová soha nem süt be a nap, az este meg olyan sötét, akár a sír, amelyik vár... — Hogyan fogadta, amikor megtudta, hogy HIV-pozitív? Egyedül élt vagy a partnerével? Ki tud a betegségéről? Hogyan reagáltak a barátai, az ismerősei? — Borzalmas időszak volt, szinte sokkos állapot. Volt egy barátom, de amikor megtudta, hogy egészséges, lelépett. Ma már realista vagyok, tudom, hogy a napjaim meg vannak számlálva. Nem hiszek a csodákban. Magamra maradtam, a városban csavarogtam, még éjszakánként is csak mentem, mentem, egészen az őrületig. Ittam... Három embernek árultam el, hogy mi van velem, az egyik barátnőm azonnal lelépett... A másik két barátom átsegített a kezdeti nehézségeken, de ma már megvannak a saját gondjaik. Igen, az anyám is tudott róla, de tudja, hogy van ez falun. A szüleim kirúgtak, és ezzel megszűntem létezni a számukra. Ez több mint egy éve történt. — Arra nem gondolt, hogy véget vet az életének? — Dehogynem, de azért valahogy mégis reménykedem, hogy még történhet valami csoda, ma ez az azidothymidin, holnap meg valami más... Látja, egyszer reálisan viselkedem, egyszer meg a csodára várok. Talán ez segített, hogy nem szedtem be tablettákat, vagy hogy nem nyitottam ki a gázt... De a halál eljön értem. — Találkozott még a szüleivel miután az édesanyjának megmondta, hogy AIDS-e van? — Amikor anyámmal közöltem, még majdnem egy mázsát nyomtam. Láthatja, most a fele vagyok, talán 53 kg. Találkoztam anyámmal itt, Prágában is, talán kirándulni jöttek fel otthonról, Dél-Morvaországból, de nem ismert meg. Vagy nem akart? Nem tudom. Reméltem, hogy legalább az anyám megért, és megbocsát. De lefütyült. Az anya a fiát. A fiát, halálos vírussal a testében... — Nem is tudom, mit kérdezzek előbb, szédül a fejem, annyi minden eszembe jut... Hol dolgozott, és hogyan vesztette el a munkáját? A munkahelyén megtudták, hogy AIDS-es? — Alighanem annak a híres orvosi titoktartásnak köszönhetem. Vagy az üzemi orvos, vagy pedig a nővérke árulta el, hogy beteg vagyok. Utáltak mint homoszexuálist, úgyhogy valamelyikük alaposan befűtött nekem. Egy nagyvállalat tervezőrészlegén dolgoztam, de átszervezés miatt elbocsátottak. Azt mondták megszüntetik a részleget, de tudomásom van róla, hogy még ma is működik, persze új emberekkel. Féltek a szemembe mondani, hogy irtóznak tőlem. Aztán sokáig beteg voltam, no és ma már hol szerezhetnék munkát. Szociális segélyből élek, itt-ott meg segítenek az ismerősök... Nemrégen ötezer koronát kaptam csekken, de a feladó ismeretlen maradt... Ki volt az? Az anyám, vagy az a valamikori... nem tudom, de mindenesetre a pénz nagyon jól jött. — Együttműködik az orvosokkal? Milyenek? — Szerettem volna pszichiáterhez járni, de a központi betegnyilvántartóban a nyanya ordítozni kezdett velem, hogy mi bajom van, miért akarok hozzá menni. Hát köszönöm szépen. Valamikor az orvosságot a körzeti orvos írta föl, megtörtént, hogy úgy ordítozott a rendelőben, hogy azt még a harmadik váróteremben is meghallották. A fertőző osztályon valamivel nagyobb megértést tanúsítanak, de ott is félnek, és a félelmüket személytelen arckifejezésük mögé rejtik. Azon igyekeznek, hogy ne látsszanak tehetetleneknek. Amikor hozzájuk megyek, úgy érzem magam mint a halálra ítélt, aki kegyelemre vár. Csakhogy nincs kegyelem. Már mondtam, hogy a csodára várok, eleinte minden hírt, cikket megkerestem az új orvosságokról, a gyógyítás új módszereiről. Ma már nem érdekel. Ez a szoba a cellám, ahol megkapom majd az utolsó kenetet, ha ugyan nem fog a pap is félni. Nem akarok kórházban meghalni, itt akarok lenni, egyedül a halállal, amikor értem jön. És értem jön, már vár. Látja, hogy festek, a hajam kihullott, sovány vagyok, mint a gebe, gyen-18 A HÉT
