A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-08-07 / 32. szám
NÉPRAJZ MINDENKINEK Népviselet Martoson Martos (Martovce) nagyközség Szlovákia területén Komáromtól 18 km-re található. A történeti Komárom vármegye Udvardi járásához tartozott. Első írásos emléke 1487-ból van, ahol mai nevén említik. Az Esztergomi Érsekség birtoka volt. A török világban lakosai, akik nagyrészt reformátusok, sokat szenvedtek. A falut gyakran pusztították árvizek is. Jó szénatermő rétjei miatt a múlt század végén állattartása volt jelentős. Lakosai halászattal is foglalkoztak. Mezőgazdasága a Nyitra folyó szabályozása után indult virágzásnak. Az 1. Csehszlovák Köztársaság idején a mezőgazdaság és állattartás volt a megélhetés alapja. 1938 és 1945 között Martos Magyarországhoz tartozott, utána ismét Csehszlovákia része lett. Ma a falunak 900 lakosa van, akik a helyi földműves-szövetkezetben, vagy a közeli Komárom ipari üzemeiben dolgoznak. A századfordulón a martosi ház háromosztatú, szobából, pitvarból és a belőle leválasztott konyharészből, valamint kamrából állt. Falai sárral, pelyvával tapasztott vesszőfalak, tetejét náddal fedték. A faluban egészen a 40-es évekig fennmaradt az ún. nagycsaládrendszer. A 19. század első felére Martoson csakúgy mint másutt, a házilag előállítható nyersanyagból készült viseletdarabok voltak jellemzőek. A múlt század közepétől jelentős javulás állt be a parasztság életkörülményeiben, amihez több tényező is hozzájárult. Az árvízmentesítések és a lecsapolások következtében megnövekedett a hasznos mezőgazdasági terület, fejlődött az ipar és a kereskedelem is. A feudális kézműipari termelést lassan felváltotta a gyáripar. A javuló anyagi feltételek következtében a parasztság egyre szélesebb rétege használhatta a gyári előállítású kelméket, a finomabb fehér vásznat, a színes gyapjúanyagokat és a posztót. A környéken a legjellegzetesebb és legdíszesebb viselet Martoson maradt meg. Eredetileg ehhez hasonló viseletben jártak a környező falvak lakói is, ők azonban a két világháború között elhagyták viseletűket, később előfordult, hogy Martosra vitték eladni a náluk már divatjamúlt viseletdarabjaikat. A férfiviselet itt sem sokban különbözött az átlagostól. Ünnepnapon posztóból készült nadrágot, mellényt, fehér pamutvászon, városi szabású inget és zsinórdíszes, ezüstgombos, rövid kabátot viseltek a 20. század során. Az öltözéket fekete keskenykarimás kalap és fekete keményszárú csizma tette teljessé. A századelőn nyáron még ünnep alkalmával is vászongatyát viseltek a férfiak. Hétköznapon egészen a 40-es évekig általános volt. Az ünnepi darabokat áttört hímzéssel tették díszesebbé. A nők egyik alapvető viseletdarabja a vászonpendely volt, amit a helyi terminológiában pentőnek neveztek, A test alsó részét fedte. A pendelyre került az ing. A régebbi ingeknél az ujjak lefelé szűkültek. Ez volt az ún. borjúszájú ing. Anyaguk házi vászon és gyolcs. Eleje és háta házi vászonból készült — mivel a pruszlik elfedte — az ujjai gyolcsból. Ez a fajta takarékosság jellemző volt, mert valamennyi ruhadarabon azok a részek, amiket eltakart egy másik viseleti darab, egyszerűbb anyagból készültek. Később a bő ujjú ingeket hordták. A pendelyre és ingre több alsószoknyát vettek fel, amik színes kartonból és pargétből készültek. A viseltesebb felsőszoknyát is gyakran hordták alsóként. A bő, hátul beráncolt felsőszoknyák köznapra kartonból, pargétből készültek, az ünnepi változatok pedig selyemből, kasmírból. A szoknyán széles, bő kötényt hordtak, ami azt szinte teljesen elfedte. Színe sötét volt. Az ing felett pruszlikot viseltek. Hátul az aljához két vastag henger alakú csípőpárnát erősítettek, az ún. pufándlit. A vállkendőt. Martoson nyakravalót, a mellen keresztezve hátul a derék alatt kötötték meg. Az eredetileg háromszögletű kendőt Martoson meghosszabbították, és fülekkel látták el. A hidegtől az ún. kad vagy félkad védte őket. Ez nem más mint rövid, bélelt női ujjas. Az asszonyok kontyot hordtak, erre került a főkötő. A fiataloknak aranycsipkós, szalagos főkötőjük volt, az idősebb asszonyok főkötője egyszerűbb. A martosiak fejkendőiket is gazdagon díszítették szalaggal, csipkével, még a hétköznapon hordott darabokra is gyöngyöket varrtak. Ünnepen keményszárú csizmában, hétköznapon mezítláb jártak. A martosiak viselete elárulja életkorukát, családi állapotukat. A fiatalok élénk színű ruhadarabokat hordtak. A középkorúak a barna, a zöld és a bordó színárnyalatait kedvelték. Ötven év felett már sötétkék és fekete színben jártak az asszonyok. A község földrajzi fekvése miatt kissé el volt zárva a környező falvaktól, így itt viszonylag tovább fennmaradtak a népi kultúra egyes elemei mint másutt. Ez magyarázatul szolgál arra is, hogy miért csak az 50-es években kezdett Martos viselete polgáriasodni. Néhány idős ember kivételével már nem viselik hagyományos ruhadarabjaikat. Ezt a szép viseleti anyagot mutatja be a komáromi Duna Menti Múzeum "Népviselet Martoson" című időszakos néprajzi kiállítása Pápán a Kékfestő Múzeumban. A kiállítás ízelítőt ad az ünnepi és hétköznapi viseletről, valamint arról, hogyan változott a női viselet az életkor függvényében. A viseleti darabokon kívül korabeli, a 30-as évekből származó fényképek reprodukciói, népi ékszerek és a jellegzetes martosi rátétes kézimunkák gazdagítják a kiállítást, mely 1992. dec. 31-ig tekinthető meg. Varga Lídia Urai Erika rajza ELŐ MÚLT A HÉT 11
