A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-08-07 / 32. szám
HÍRMONDÓ Egy kiállítás ürügyén tanulhattak az érdeklődök Kiss Mária vezetésével, de eljött a kolompkószítő Bastyúr Lajos bácsi is, hogy bemutassa ezt a ma már alig ismert mesterséget. Esténként volt táncház, ahol a talpalávalót a Csámborgó együttes szolgáltatta. A gyermekekről — amint ezt már a korábbi években is megszokhattuk — szakavatott pedagógusok gondoskodtak, rajzolást, festést, játszóházat, mozgást, sportolást biztosítván még a legapróbb gyerkőcöknek is, hogy szüleik a felnőtt programokat kísérhessék figyelemmel. A kritika szerint kevesen érdeklődtek az előadások iránt. Ez látszólag így is volt, mert az "átkos technika" jóvoltából még a sátrakban és a sátrak közötti tereken is hallani lehetett az előadók minden szavát. Az már más lapra tartozik, hogy ki tisztelte meg személyével az éppen soros előadót és ki volt csupán passzív részese, "távhallgatója" az egyes előadásoknak (miközben talán éppen kis családjának készítette elő a vacsorát). Szintúgy a technika jóvoltából vonult be Somodi füves terére a hűtőszekrény (persze nem ez volt a jellemző) — csak éppen egyesek kifogásolták e "kispolgári tábori kelléket". Én személy szerint a táboron keresztül csordogáló karsztpatak jéghideg vizében hűtöttem a hűtenivalót. Kinek a pap... A kákán is csomót keresőknek (és az útkeresőknek) pedig végezetül: Nem biztos, hogy egy hatalmas tábortűz jobb, mint a sok kicsi... Bár a nagy tüzeknek van egyfajta varázsuk, összekötő, összetartó, dalra fakasztó erejük (ez tán nosztalgia lenne?). Társadalmunk polarizálódása is sok hasonló, kis "családi" tábortüzet csiholt a közelmúltban, azon sem csodálkozhatunk tehát, hogy a Somodi Művelődési Táborban sok kis tüzet raktak. A jövőben jobban ügyeljünk arra, hogy Somodi ne csupán kicsinyes kritikák forrása, hanem példa, összetartó erő legyen számunkra. Igenis, legyen családi táborunk! SZAMÁK MIHÁLY Fotó: a szerző Hagyományteremtő vállalkozásba fogott 1991-ben, működésének első esztendejében a királyhelmeci művészeti alapiskola tanára, Czibák Mária, amikor diákjainak munkáiból kiállítást rendezett a helyi művelődési házban. Mária életében — aki a jávai batik készítésének mestere, s akinek híre már rég túlnőtt Bodrogköz határain — két évvel ezelőtt igazi fordulat következett be, hiszen lehetősége nyílt arra, hogy azzal foglalkozzék, ami iránt már évtizedek óta a legnagyobb kedvet érezte. A művészeti alapiskola rajztagozatának diákjaival a képzőművészet alapismereteit, apró trükkjeit sajátíttathatja el. Eleddig az alkotás csak szabadidejét tölthette ki, most azonban munkaidőben is kiélheti alkotó fantáziáját, s ebben hattól tizennyolc éves korig csaknem 80 gyerek, illetve fiatalember segíti őt. Először is a kezdetekről kérdezem. — Szinte a semmiből kellett mindent megteremtenem. Megörököltem néhány tucat kiábrándult gyermeket, akik nem ismerték a fegyelmezetten, rendszeresen végzett munka örömét, az állandóan odafigyelő tanár tekintetét, a munkájukat rendszeresen értékelő felnőttet. Elsőként azt tűztem célul: olyan alkotó atmoszférát kell teremtenem, hogy mindenki jól érezze magát. Tapasztalatom szerint a gyerekek rendkívül hálásak tudnak lenni, ha érzik, komolyan veszik őket. Amióta együtt dolgozom velük, rendszeresen látogatják az órákat, nem hagynának ki egyetlen foglalkozást sem, rendkívül ragaszkodóak. Közös munkánk eredménye pedig az évről évre emelkedő színvonal. — Mi a véleményed a gyerekek alapiskolában szerzett rajztudásáról? — Hozzám a gyerekek minimális ismerettel érkeznek. Hiszem, hogy oktatásügyünk egyik rugalmas pontja épp a zenei oktatás és a rajzképzés színvonala. A ceruzafogással kell kezdenem az oktatást, majd a vonal játékosságán át jutunk el a színek keverésének szépségéhez és így tovább. — Hogyan készülsz fel egy-egy órára? — Minden találkozásunkkor igyekszem valami újr^, felhívni a gyerekek figyelmét. Úgy közvetítek számukra új információt, hogy ne vegyék észre az "elméletet". Szeretem kihasználni a gazdag gyermeki fantáziát, rávezetni őket arra, hogy ne csak a látványos dolgokat szeressék, a fantázia, az álom szépségeire is ráérezzenek. Játékosság, kreativitás mindenekelőtt! — Mikor kezditek el a anyaggyűjtést a kiállításhoz? — Az egész tanévet a majdani kiállítás szelleme uralja. Tudatosan már az első órától kezdve a kiállításra készülünk. Motivációként szolgál ez minden diák számára, hiszen ki ne szeretne munkájával a nagyközönség elé lépni? Igaz, a múlt évben szerzett tapasztalatom az idén arra ösztönzött, hogy semmiképpen nem ömlesztve tárjuk az alkotásokat a nézők elé. Jelszavam ezúttal: kevés, de nívós dolgokat kiállítani. Kitűnő kapcsolataink vannak a zenei tagozattal, ezért az is valamiféle megmérettetést jelent számunkra, hogy a zenei koncertek termét a mi illusztrációink díszítik. A művészeti alapiskola vezetősége igazán szívén viseli sorsunkat, s mindent elkövet azért, hogy az esetleges zavaró körülményeket kiiktassa. Iskolánk épületében, amely egykor Lorántffy Zsuzsanna birtokának részét képezte, nem igazán ideálisak a körülmények, a jószándék azonban olykor csodákra képes. Ezt igazolja az az ígéret is, hogy az átalakítási munkálatok befejeztével egy kis állandó kiállítótermet kapunk. A kiállítások pedig majd bennünket népszerűsítenek. — Milyen újdonságokat ígérsz tanítványaidnak a jövőben? — Azt hiszem, a rendszeres alkotáson túl a művészeti értékek napi igényükké válásában óriási szerepet játszhat a profi alkotók kiállíásainak megtekintése. Az idei tanévben "mikulási" ajándékképen Mezölaborcon valamennyien megnéztük az Andy Warhol kiállítást. Nem túlzók, ha azt állítom, igazi élményt jelentett mindenkinek, Erre a tanulmányútra a zenét tanuló gyerekeket is elvittük, cserébe a tanév végén mi is meghívást kaptunk egy operett-előadásra. Kitűnő kezdeményezésnek tartom ezt az együttműködést, a jövőben biztosan lesz majd folytatása. A Mécs László Népfőiskola támogatásával talán előbb-utóbb egy nyári gyermek képzőművészeti alkotótábort is sikerül tető alá hozni. Ebből is válhat hagyomány! ZSEBIK ILDIKÓ A HÉT 9
