A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-31 / 31. szám
SZABAD« Burt Wiseman Látni akartam magát Csak azért vettem észre az öregasszonyt, mert a parkban mindig ugyanazon a pádon üldögélt, fején lila kendővel. Az unokájától kapta ajándékba — mesélte később. Mindig a parkban ücsörgött. Többszöri találkozás után egymásra mosolyogtunk, megismertük egymást — végül egy délután leültem melléje. Kenyérmorzsákat szórt a sétányra. — A galambok éhenkórászok — mondta. — A verebeknek szánom a kenyeret, de a galambok mindent felzabálnak. Hát így kezdődött. Az öregasszonyt Maureennak hívták. Egyedül éldegélt, nehezen viselte el a magányt és az öregség terhét. A parkba csak azért látogatott el, hogy emberekkel találkozhasson. Engem nagyon megkedvelt, hiszen nagy-nagy türelemmel hallgattam a meséit, sztorikat a szerelemről, és Douglasról, akit annyira szeretett Douglas a félje volt, de tíz évvel ezelőtt elhunyt. Egy megdöbbentő hír aztán felkavarta a közvéleményt. A parknak abban a részében, ahova ritkán téved be valaki, egy fiatal leány holttestére bukkantak. Ezt a kis parkot drótkerítéssel védték — valamikor a királynő pihent a lombok alatt A liget fáit ellepte a borostyán és a szőlőinda. Volt egy gazzal benőtt sétány. Meg a szürke kerítés. Borús időben a liget valóban kísérteties látványt nyújtott. Emlékszem, akkor is zengett az ég, amikor éppen itt kerestem menedéket Legnagyobb meglepetésemre az egyik pádon az öregasszony gubbasztott. — Ön bátor, asszonyom. Ilyen időben bemerészkedett ebbe a rengetegbe? — Elindultam hazulról... sütött a nap. Megbújtam a lombok alatt Maga merre kujtorog? Öt-hat napja a színét sem láttam... — Sok a dolgom, asszonyom... Mindez egy héttel ezelőtt történt. És azután... száz méternyire attól a helytől, ahogy beszélgettünk — megtalálták a leány holttestét. Egy sállal, amelyet az áldozat a nyaka köré csavart. A parkőr találta meg a hullát Az este, mesélte, a rossz idő miatt mindenki elkerülte a parkot Végigjárta a sétányokat, de abba az elkerített piciny ligetbe nem tévedt be. Hangosan felszólította a vendégeket, hogy hagyják el a parkot. Az újságokból értesültem, hogy a leányt Louis-nak hívják. 24 éves, hajadon, egy hotelban dolgozott. Se rokona, se barátnője, senki sem adhatott róla bővebb felvilágosítást. Nem tudták, hogy volt-e udvarlója, milyen problémák gyötörték, ha ugyan volt neki valamilyen problémája. Két nap múlott el. Újra a parkba siettem, de az öregasszonyt ezúttal a halastó mellett találtam, ahol nem érte a szél. Fürge léptekkel felém sietett. Pedig a múltban sohasem rohant — csak üldögélt és türelmesen várt. — Tudtam, hogy ma eljön. Tegnap is vártam. — Miért császkál ilyen időben a parkban, Maureen néni? Miért nem bújik a kályha mellé? Megfázhat. — Látni akartam magát. Tanácsra van szükségem, de nem tudom, hogy kihez fordulhatok bizalommal... — Valami alaposan felizgatta. — A leányról van szó... — Melyik leányról? — Hát arról, alát megfojtva találtak a parkban. Hallott az esetről, nem? Bemondta a rádió, megírták az újságok. — Igen, igen — tuctom. Ehhez nekünk nincs semmi közünk. Ha viszont attól retteg, hogy ön is hasonló sorsra juthat, akkor azt tanácsolom, hogy óvatosan kerülje el a királynő ligetét. Ha lehull a sötét — gyorsan az ágyba. — Nem érti? Én mindent láttam. — Mindent látott?! — Sütött a nap, erre emlékszem. Az ember ilyenkor nem marad a szobában. A halastónál a hattyúkat etettem. Hirtelen be borult Mivel attól tartottam, hogy az égiháború a nyűt utcán talál, besurrantam a királynő ligetébe... és... és mindent hallottam. — Nagyon nehezen követem az eszmecseréjét Mit hallott a ligetben? — A fiút meg a leányt. Összevissza kóboroltam a ligetben, és egyszer csak meghallottam a párocskát. A legeldugodtabb pádon ültek. Nem mondhatom azt, hogy csöndesen viselkedtek, sőt — veszekedtek. Először arra gondoltam, hogy szerelmeskednek, de nem. Tudom, tudom. Nem szép dolog hallgatózni. Mégis maradtam. Mondta a leány: "Bruce... történt, ami történt... nyugodj bele!" Hát igen..., nagy bajban lehetett az a szegény leány. Biztosan gyereket várt, és azért rimánkodott, hogy a srác vegye el... Hiszen tudja... manapság gyorsan megtörténik a legrosszabb... aztán az urak angolosan lelépnek. — Az újságokban erről nem tesznek említést — Az úr nem nagyon szerethette szegénykémet. Én ismerem a szerelem hangját. Még abban az esetben is, ha veszekedést hallok. Ez valami mást sejtetett. Az úr félt a leánytól. Utálta. Ezért utálta. — Nem. Visszahúzódtam. Tudja... mégis... nem illik. — Miből gondolja, hogy a meggyilkolt leányról volt szó? — Mennydörgött, tudja... és én abban a pillanatban, amikor az égen átcikázott a villám, megpillantottam azt a sárga sapkát a leány fején. Az újságok sokat írtak a sárga sapkáról. Ez tehát a helyzet. Mitévő legyek? Menjek a rendőrségre? Miben lehetek a segítségükre? Én nem láttam a gyilkost. Elmondhatom, amit hallottam, és akkor mi van? A rendőrség azon a véleményen van, hogy minden nyom értékes lehet, de... miért is szöktem meg a helyszínről? Ha megpillant engem, akkor talán... talán nem fojtja meg. Most mit tegyek? — Először is nyugodjon meg. — Ma éjszaka lefekszem és gondolkodom. Édesanyám mindig azt mondta, hogy reggel okosabbak vagyunk, mint este... most sietek haza. Erre rövidebb az út... Átvágok az erdőn. — Óvatosan, asszonyom. Ez a vidék kihalt. Én mindenesetre figyelmeztettem. Másnap derűs reggelre ébredtem. Befejeztem a munkámat az irodában, és a parkba 30 A HÉT
