A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-31 / 31. szám
AZ ORSZÁGOT JARVA Nem hamarhodtáh el... Az egyik ismerősöm a lelkemre kötötte, ha Gömörben járok, mindenképpen látogassak el D.-re. Ez a kisközség ugyanis arról nevezetes, hogy lakóinak több mint egyötöde agglegény. Érdemes lenne elbeszélgetni velük, vélekedett az ismerősöm. Hát jó. Egy meleg szombat este mentem el D.-re. Egyenesen a falucska kocsmájába. Mert úgy gondoltam, hol máshol lehetnének esténként a legények, ha nem a község egyetlen kocsmájában. A vendéglátóipari egység két apró helyiségből áll. Az egyikben már meglehetősen részeg vendégek üldögéltek. A másik helyiségben három kék "montérkás" férfi iszogatott. Rögtön felfigyeltek rám, az idegenre. Meg is kérdezték, mi járatban vagyok. Elmondtam, szeretnék a faluról valamit megtudni. Ez igencsak tetszett nekik, mert egymást túlharsogva elmondták: ennek a községnek a vasgyárában készítették a Lánchídhoz szükséges vasakat. Sőt, valamikor bánya is működött a faluban, s ez a helyiség ahol éppen üldögélünk, a bánya adminisztrációs épülete volt. Ez a múlt. A falu jelenéről nincs sok mondanivalójuk. Sok fiatal inkább a városba hurcolkodik a jobb élet reményében. Az idősebbek meg csak tengődnek. Egyre kevesebb a munkalehetőség, a szövetkezetben is problémák vannak. Amíg beszélnek, alaposan szemügyre veszem őket. Kettőt hetven—hetvenöt évesnek, a harmadikat jó negyvenesnek nézem. Komótosan, kortyolgatva isszák a sörüket. — Van időnk — így az egyik hetvenéves. — Nem vár bennünket otthon senki. — Igaz, hogy a faluban nagyon sok az agglegény? — teszem fel a kérdést. Erre a fiatalabb szeme szikrákat szór. — Ezt ki mondta magának? — kérdez vissza durván. — És ha így is van, kinek mi köze hozzá?! De én sejtem ki lehet az, aki ilyeneket terjeszt a faluról. Egy rozsnyói újságíró. De majd bíróságra adjuk! Nem lehet csak úgy rágalmazni az embereket. Miután mindezt felháborodottan eldarálja, elindul, hogy sört és féldecit hozzon magának. — Hát én még mindig keresem az igazit — mondja teljesen komolyan az egyik nyugdíjas. — Tudja, én alapos ember vagyok. Azt vallom, nem szabad semmit sem elhamarkodni. Jobb később nősülni, mint húszévesen beleugorni a házasságba, aztán harmincévesen nagy cirkuszok közepette elválni. Én kérem, mindent alaposan átgondolok, mielőtt cselekednék. Nincs igazam? — néz rám kérdőn. Bólintok. Asztalszomszédja, akit ón úgy hetven—hetvenötnek tippelek, átveszi a szót. Tömören elmondja, milyen rafináltak is a gömöri nők. — Azok csak ki akarják használni az embert! Házat építtetnek vele, agyondolgoztatják, a pénzét meg a "flancra", a ruhákra, a festékekre költik. Aztán, amikor az ember megöregszik, megbetegszik, kidobják, és keresnek maguknak egy fiatalabbat. Bizony, ilyenek a nők mifelénk. Azért aztán az ember fél is a nősülóstől. Inkább egyedül, de nyugodtan éli le az életét. Látom rajta, szívesen folytatná a mondókáját, csak éppen megérkezett a fiatalabb, a jó negyvenes kezében egy söröskorsóval, meg egy féldecivel, és olyan haragos szemekkel néz az öregre, hogy az menten becsukja a száját. — Maga! — ripakodik rám. — Csak ne feketítse be a falunkat azzal, hogy itt sok az agglegény. Kinek mi köze hozzá? Tehetek ón arról, hogy nincs itt egy tisztességes nő, akit feleségül lehetne venni? Tudja maga milyen nők vannak ezen a környéken? Hát... Egy kiselőadást már hallottam a gömöri nőkről. Nem kívánok még egy hasonlót végighallgatni. Gyorsan elbúcsúzom tőlük. A fiatalabb még utánam kiabál értem-e, miért ól egyedül, s, hogy ez így van, az nem az ő szégyene, hanem a fehérnópó. — Most már megértette?! Hát, nem igazán. KAMONCZA MÁRTA Illusztrációs felvétel: Krascsenits Géza