A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-24 / 30. szám
EGTAJAK KASSÁK LAJOS* versei A határon túl Hajnali tévelygés Elkövettem mindent amit egy ember elkövethet. Megszülettem az első sikoltásommal felgyújtottam az éjszakát. Aztán jámboran az anyám mellén csüngtem majd nyakló nélkül játszani később garázdálkodni kezdtem. Halk szavú ágyrajáró és pártalan kocsmatőltelék voltam. Szóval hasonló a külváros legtöbb férfi lakójához. De egy szép napon felébredtem és elvágtam a hurkot amivel a múlthoz kötöztek. Ez volt életem első igazi kilengése. Azóta nincs istenem barátom nyugtom. A végtelent érzékelem és félek hogy elveszek benne. Kiléptem a fülkéből és nincs tovább a régi út. Szállhatnék felfelé, ha lennének szárnyaim, bukhatnék lefelé, ha megnylna előttem az alvilág kapuja. A táj, amit érzékelek, hullámzik és zöld tenyészet borítja. Valahonnan a birkanyáj kolompja hallszik, olykor egy tehén lép elő a ködből és elbőgi a dalt, ami az ősi világ bánatát panaszolja. Egyedül vagyok, gondolom s íme, rábukkanok testvéreimre. Állatot és növényt egyazon gyűrű körfala övezi. Ki öntözi gyökereiket s ki oldja fel illatuk szárnyát, hangjuk zengését? A kis házikó, ami a tér közepén áll, menedéket nyújt nekem és megengedi a kilátást. Belépek hát, de érzem, ez nem a feltámadás, hanem az elmúlás pillanata. A falak között gyermekkorom emlékeivel találkozom és figyelmeztetnek az órára, ami kiságyam felett mérte az időt. Pont tizenkettőt mutat. Egy hang legyint meg, egy gyönge, elhaló sóhaj. Szemeim megtelnek könnyel, s a világ, amit felfedeztem, ismét visszamerül a semmibe. *Az érsekújvári születésű képzőművész-költő, író 25 évvel ezelőtt halt meg Magatartás Semmiről sem akarlak meggyőzni élj szived törvénye szerint szorongás és pátosz nélkül. Légy jóban önmagáddal ez a legfontosabb. Lásd én is egyedül élek csónakom farában ülve evezők nélkül csurgók lefelé a folyón mely zátonyok és szigetek között siet a tengerbe. SZKUKÁLEK LAJOS RAJZA intézve, kórházba a boldogtalannal. Ki is lehet irtani, eugenetikái szempontból: a fontos az, hogy a rendes, normális jó embertől megkülönböztessük. De aztán jön egy Matuska, fölrobbantja éjszaka a vonatot, véres hekatombát rendez többször is, s miután lefülelték, és vallomásra bírták, se az igazságszolgáltatás, se a lélektudomány nem képes dűlőre vinni az ügyét. Éveken át bonyolódnak vele, tárgyalnak, ítélnek, kihallgatnak, nyomoznak — vizsgálják elölről, hátulról, röntgenfényben és napfürdőben, kipróbálják rajta a világ minden pszichofizikai műszerét, küldözgetik egyik országból a másikba, beállítják a népszerűség legélesebb reflektorába, hol mint politikai fenomónt, hol mint csodálatos lélektani rejtélyt. Nem boldogulnak vele, külső és belső indokokat keresnek, bottal ütik a nyomát eltűnő kísérteteknek. Nem találnak semmit. Külső ok nincsen. Se anyagi érdek, se politikai "háttér". A belsőkkel pedig lehetetlen elkészülni. Egzaltált ember, izgatott, kétségbeesett, de helyzete minderre bőséges fedezetet ad, a klinikai kórkép tökéletlen, nem lehet egyszerűen elmebetegnek minősíteni. Valami Leót emleget, az ő rossz szellemét, aki felbujtotta, de Leót nem lehet előkeríteni, az is lehet, hogy csak a képzeletében él, viszont mi lenne, ha mindannyiunkat, akiknek képzeletében ott él a rossz szellem, és egyébek közt, őrültnek nyilvánítana a tudomány — hová lenne a vallás vigasztaló igéje, szabad választás rossz és jó között? Nem. Az önzetlen rosszaság megértéséhez nem elég a divatos patológia néhány terminus technicusa. Metafizikai jelenség ez, éppen olyan csodálatos, mint a jóság és részvét és könyörület. Számolni kell vele, hogy a kiontott vértől egyik elsápad, a másik pedig vérszemet kap, további vérontásra. De azért szeretnék vele egyszer találkozni. Tetten érni, amikor éppen "cselekszik". Az arcát szeretném látni, hogy megjegyezzem magamnak. TIHANYI JÓZSEF RAJZA A HÉT 17
